Tae+ Daisey

Belőlem valahogy mindig kimaradt az érzés. Az az érzés, hogy kivételesnek kellene éreznem magam, amiért idejárhatok. De lévén sok lehetőség nem igazán adódik, talán csak a szemközti suli, amit értelemszerűen kerülök, amennyire csak lehet, így nekem teljesen természetes, hogy itt koptatom a padot.
Egyébként gyűlölöm. Na, nem magát a sulit, sokkal inkább a közeget, a környezetem. Hogy számomra minden csak attól függ, a családomnak mennyi pénze van, és hálát adhatok az égnek, hogy sok, mert akkor nem a szeplős lány lenne a céltábla, hanem én. Alapból sem vagyok túl közkedvelt, lévén itt már mindenkinek meggyűlt volna a baja a bírósággal, ha nem lennének azok az átkozott papírfecnik, amik annyira értékesek.
Szóval nem is nagyon reklámozom, mióta Camilla kiakadt, hogy a házunk nagyobb, mint az övék. Próbáltam én menteni a menthetőt azzal, hogy de mennyire kint van a fenében, meg a többi. Nem igazán hatotta meg annak ellenére sem, hogy szereti a medencékben áztatni magát.
Ezért menekültem ide. Szervezik az újabb partyt, én pedig nem akarom, hogy nálunk legyen. Nem akarom, hogy csak azt a csillogást lássák rajtam, amihez vajmi kevés közöm van, mind a szüleim és a nagyszüleim érdeme. Ezt persze itt sokan elfelejtik, és tök cikinek tartom, hogy a szüleik vagyonával vágnak fel, holott le se tettek semmit az asztalra.
Ide legalább biztos nem jönnek utánam, hisz Camilla rühelli ezt az illatot. Teljesen nyugodtan dolgozok az újabb mixemen tudva, hogy a titkom itt az is marad. Csupán az időérzékem hagy cserben, nem kicsit meg is lepődök, mikor látom, megy le a nap. Az órámra pillantok, és elkerekedik a szemem.
Ma ugyanis közös vacsora, és a legjobb esetben ki fognak nyírni, ha nem érek haza időben. Ez az egy szent és sérthetetlen. Anyu parancsa, valósznűleg, ha nem lenne, a család se lenne már egyben, mert mindenki annyira elfoglalt, hogy egyébként nem tudunk elég időt szánni egymásra. És én sem tudom azt mondani, hogy nyűgként élem ezt meg. Szeretem, hogy ilyenkor láthatom az apám, és Codynak is vissza kell fognia magát.
Az ajtóhoz sietek. Zárva.
- Ne ne ne ne ne – cibálom a kilincset, mintha csak ettől megadná magát.
- Arohadtéletbe – nem szokásom káromkodni, de ez most egy baromi cikis helyzet, amiből mielőbb ki kell keverednem.
Ahelyett, hogy körbe néznék, van-e itt valaki más is, az ablakhoz sietek. Kinyitom, és már táskástól mászok is a párkányra, azt latolgatva, mennyire fáj az, ha leugrok a másodikról. Viszont. Nekem. Haza. Kell. Érnem.

A könyvtár amolyan safe place, majdnem olyan, mint a tető, csak azt mondhatni már beszennyezik az emlékek. Mindkét találkozó, aminek nagyobb volt a lényegessége olyan szépen elromlott, hogy még csak fel sem fogta az agyam, hogy megtörtént. Egyik pillanatról a másikra változott meg a beszélgetésünk abból, hogy milyen jó újra találkozni, azzá, hogy tűnjön el a másik, mert nem akarjuk egymást látni. Megbántam amiket mondtam? Még szép... Minden egyes szavamat megbántam, de tudom, hogy azzal nem vagyok előrébb. Hyerimnek elmondanám? Nem tudom igazából, mert ő is mondott olyan dolgokat, ami után lehet, hogy nem lenne olyan remek ötlet megint kibékülni. Vagy legalábbis megpróbálni azt a bizonyos békülést... Nem is biztos, hogy kiakarna velem békülni, annyira védi azt a barmot, hogy valószínűleg esze ágában sem lenne, nehogy a végén megint kiabáljon vele. Bezzeg velem olyan szépen és hangosan kiabál, mintha muszáj lenne. Lehet az is... Lehet Ceo addig beszél neki, míg úgy nem érzékeli, hogy neki muszáj ezt tennie mindenkivel, aki csak egy kicsit is kedves vele. Ott van Sky, vele is csak mindig a vita megy, itt vagyok én, velem is állandóan veszekszik... Van egyáltalán valaki, akivel nem teszi Ceo-n kívül? Nagyon nem hiszem, hogy lenne bárki, akivel lehetne kedves, minden baj nélkül.
Nem igen van bent senki bár ritkán vannak itt a könyvtárban éppen ezért is szeretem annyira ezt a helyet, mert itt lehetek magányos, ha az akarok lenni, egy-egy szállingózó diák sosem zavart, de éppen ezért szoktam kicsit parázni, ha túl sokáig vagyok. A fene se tudja mikor szokták ezt a helyet bezárni, és nem egyszer jutott már eszembe mi a jó eget csinálok, ha egyszer bezárnak engem ide. Nagyon sok dologra gondoltam már, az ablaki egy biztos pont, meg arra is, hogy összetörjem magam, szóval kihagynám. A szellőzők nem tudom merre visznek, és mekkora sújt bírnak el, és nem teljesen olyan azokban menni, int a filmekben. Kár tenni az ajtóban sem a legjobb ötlet, bár nem lenne gond kifizetni sem, így az tűnik a legjobb opciónak.
Teljesen belemerülök a zenébe ami a fülemben szól, de két dal közötti váltásnál hallom, hogy valaki cibálja az ajtót, így lassan kiveszem az egyik fülest, és kicsit kihajolva figyelem az ajtót, és a lányt, aki szórakozik vele. Elsőre nem értem, hogy mi baja lehet, de mikor az ablakhoz megy, úgy pattanok fel, mint megszúrt volna valami, és kapom el a csaj táskáját, azzal húzom vissza. - Darabokra töröd magad, ha innen leugrasz, és akkor még szerencséd van - mert még akár le is bénulhat, ha ügyesen érkezik, nem játszhat ezzel. - Ennyire csak nem siethetsz, hogy ezt érzed a legjobb módnak - a lejutásra persze, de nem tudhatom pontosan miért akart kiugrani, viszont elengedem, hátha nem kell újra visszarángatnom.