"A folyosó egy pontjára mutat. A sok ember közül kiszúrok valakit… és egyszerűen semmi. Lemeredve bámulok, szerintem pislogni is elfelejtek, az agyam egyszerűen lefagy… semmi… kikapcsol, nem hallok semmit, nem látok mást rajta kívül. Aztán megérzem az illatát… nagyot nyelek, mert ennyire jó illatot sose éreztem még. Markáns, és van benne valami, ami vonz."

"Már tenném az utolsó lépéseket, hogy még a csillagokat is lekönyörögjem az égről, mikor egy kéz visszahúz. Hátra fordulva, szerintem levegőt is elfelejtek venni, ahogy Vele találom szembe magam.
- Nesze – nyom a kezembe pár jegyet, mire szemeim elkerekednek.
- Mi? De miért? – makogok, mert hát nem így terveztem, nem is itt terveztem az első személyes kontaktust köztünk, még csak naplemente meg szivárvány sincs. És akkor most kellene elmondanom, hogy két éve már, hogy rajta kívül mást nem látok, és olyan illata van, hogy az még álmomban is kísért?
- Mióta megnyitottak, vergődsz azért a plüssért, már rossz nézni – vállat von és el is megy."

Két éve már, hogy beléd estem, és te erről valószínűleg még csak nem is tudsz. Csak a csajt látod, aki Lee haverod körül zsong, sokszor idegesítően vigyorogva, akivel hiába próbálsz beszélgetni, mert vagy elszalad, vagy csak magok valamit, mint egy degenerált. Na igen, nehéz beszélni a jelenlétedben, kérlek szépen. De ezt te másképp látod, hisz tudod, hogy ki vagyok, és hogy kik a szüleim. Anyum juttatta a bátyád börtönbe annak ellenére, hogy a szüleid szinte az összes pénzüket arra tették fel, hogy ez ne fordulhasson elő. Ez persze itt hétpecsétes titok, hisz ha kitudódik, téged jobb esetben áthelyeznek, amiről még csak hallani se akarsz.
Azt hiszed, minden azért van, mert én tisztában vagyok az eseményekkel, és nagyon rá akarsz jönni, mennyire, de egyszerűen nem könnyítem meg a dolgod.

"Látom Codyt, fortyog a dühtől, csak a falat nézi, rám se tekint, mikor a suli ápolója köti be a csuklóm.
- Nem tört el, csak meghúzódott, legközelebb keress lágyabb célpontot egy falnál – ütögeti meg a vállam, miközben serényen bólogatok. Nem mondtunk igazat, de van egy sandú gyanúm, a nő ezzel tisztában van, mert kilépve, s magunkra hagyva minket, még elcsípem azt a halvány mosolyt az arcán.
- Most mi lesz? Hozzám se szólsz? – töröm meg a csendet, ahogy rájövök, ő erre nem lesz hajlandó.
- Senki nem kérte, hogy védj meg! – szembe fordul velem, szemei szikrákat szórnak, igazából most jövök csak rá, mit is tettem vele, hirtelen felindulásból. Megszégyenítettem, csak mert nem bírtam elhallgatni, ahogy az a másodikas cikizi. A középsuli első hete… szép bemutatkozás, mondhatom.
- Sajnálom, de figyelj már… holnapra el is felejtik….
- Menj a francba – össze is szorítom a szemem, s csak akkor nyitom ki, mikor hallom az ajtó hangos csapódását. Akkor viszont vége… eltörik a mécses, mert tudom, ezzel a húzásommal sem javítottam a kapcsolatunkon."

Kezdhetném azzal, hogy nem tudom, hol romlott el, de mi sose voltunk jóban. Hiába vagyunk ikrek, nálunk a telepátia annyiban merül ki, hogy mindig tudod, mikor dobok feléd valamit, így könnyűszerrel ki is tudod azt kerülni.
Veszekszünk. Sokat. Irritállak, pedig csak segíteni akarok neked. Utálod, hogy beleavatkozok a nő ügyeidbe, hogy megvédelek, ha arról van szó, hogy létezem, de attól még testvérek vagyunk, és mindig van egy pont, amikor számíthatunk egymásra.