I’m Madly in Love with You, But Don't Worry, It’s Not a Big Deal

in halála óta, van egy nap minden hónapban, amit igazán utálok. A nap, amikor minden apró kis holmiját megfogjuk azért, hogy megszabadítsuk a portól. Az első ilyen alkalommal úgy éreztem, hogy egyszerűen letöröljük a nyomait. Minden egyes apró ujjlenyomatot, amit maga után hagyott. Eddig nem igazán beszélgettünk közben, mindig olyan ez, mint valami titkos rituálé. Elhallgatunk, mikor belépünk és csak akkor szólalunk meg, amikor elhagytuk a helyet. Szeretem azt a szobát, Jin ágyát, az illatát, a dolgait, a közös képeinket, melyeket egyszerűen ragasztószalaggal biggyesztett fel bizonyos helyekre. Azt az átkozott plüsshódot, amit az első közös vidámparkozásunk során szereztünk. Nekem ugyan olyan masnit viselő kacsacsőrű emlősöm van, de Jin a hódot akarta, mert szerinte az egy mókás állat. Nem tudom, mi lehet mókás egy hódban. Boldog emlék, mégis, most sírhatnékom támad tőle. Előtúrom a szokásos takarítóruhám, ami valójában egy pocsék rockzenekar képével ellátott darab. Persze, ez is az övé volt, de nagyjából a gimi óta nem ment rá, én pedig teljesen rongyosra hordtam már, de nincs szívem kidobni. Semmit sem akarok kidobni, ami magában hordozza az emlékeit annak a csodálatos embernek, aki a legjobb barátom volt. Nélküle üres vagyok, csak egy héj, tartalom nélkül.
- Egy pillanat. – A spagettipántos felsőmre rángatom fel a rongyos pólót és már kötöm is fel a hajamat. Jiho pillantása zavarttá tesz, de próbálok ezen úrrá lenni. Fogalmam sincs, mit is csinálunk mi ketten. Soha, egyetlen pillanatig sem gondoltam, hogy egyszer kettesben maradunk. Nem mondom, hogy sose szerettem volna vele lenni, mert ez nem igaz. De nem így, nem Jin nélkül. Már egy éve ez megy, mintha megragadtunk volna egy emlékben. Tovább kellene lépnünk, de a kiköltözés gondolatától is fojtogat a pánik. Nem akarom itt hagyni Jihot és igazság szerint Jint sem. Tudom, hogy ő már nincs itt, mégis, sokszor olyan, mintha csak kiszaladt volna a boltban, vagy épp az egyetemen ülne az óráin. Önhitegetés, de talán az ilyen pillanatok a hetem fénypontjai. – Mit? -Pördülök meg azonnal, nem is leplezve az ijedtségem. – Jin szobájára gondolsz… a szobánkra? – Muszáj visszakérdeznem, mert nem hiszem el, hogy pont ő teszi fel ezt a kérdést, aki mindig gondosan ügyel arra, hogy minden pontosan ugyan oda legyen visszarakva. – Ésszerű döntés lenne. De nem akarom! Nem vagyok rá képes. Még nem. – Olyan könyörgő tekintettel nézek rá, mint még soha. Ne vegye el tőlem, még ne. Tudom, hogy lassan itt az idő, tudom, hogy nem élhetünk örökké úgy, mintha bármikor besétálhatna az ajtón és talán könnyebb is lenne tovább lépni, de még túl korai. Nem megy. Nem akarom. Talán mert ajkkor végképp elveszítek mindent. Már nem lesz, ami összeköt Jihoval és végleg egyedül maradok. – Beszéljek vele? Ha akarod, elmondom neki, hogy szeretném, ha még nem nyúlnának a dolgaihoz. - Bármit, ha ezzel késleltethetem az elválást. – De ha te is szeretnéd.. – ha te is kipakolnád a dolgait és úgy tennél, mintha sohasem létezett volna, én azt is megértem. Mert tudom, hogy milyen iszonyatosan szenved. Legalább annyira, ha nem jobban, mint én. – Lássunk neki. De ma lehetne… hogy ne csendben csináljuk? – Az mindig olyan, mintha épp temetnénk őt. De én csak a szép emlékeket szeretném megtartani. Úgy gondolni rá, mint a legcsodálatosabb emberre, aki valaha is létezett ezen a földön.