Daisey & Hyerim

▼

Iszonyatosan rossz napok vannak a hátam mögött. Az elmúlt héten, még magamat sem szerettem volna látni, nemhogy mást. De ma reggel mégis kikeltem az ágyból. Sápadt arc és sírástól duzzadt szemek néznek rám a tükörből. Még én is alig ismerek magamra. Szeretném azt hinni, hogy egy zuhany majd segít, de nem látok erre túl sok esélyt. Mégis beállok a jéghideg víz alá, hátha észhez térít, de a fejemben csak a vita játszódik le újra és újra és újra. Nem tudom elviselni, hogy Tae haragszik rám. Erőszakosan mosom a hajam, hátha ezzel kiűzhetem az összes keserű gondolatom a fejemből, de ez sem egy jó megoldás. Monoton csinálok minden mást, mint egy jól beprogramozott gépezet. A sötét gondolatok, amiken sikerült már rég túllépnem, most visszatértek, de nem engedem, hogy legyűrjenek. Az öngyilkosság szörnyű dolog, nem megoldás. Az év végéig semmiképp sem az. Sóhajtva bújok bele egy kényelmes, meleg ruhába. Hamarosan karácsony és Daisey pillanatokon belül itt lesz, hogy megsüssük a szokásos mézeskalácsokat. Vagyis inkább csak beszélgetni szoktunk és annyit enni, amitől akár el is gurulhatnánk. Erre a programra készülődök, mert ez nem maradhat el, idén semmiképp, mert jövőre nem biztos, hogy az egyetem mellett menni fog. Pedig szép hagyomány, szeretem az ilyesmiket, de attól tartok, hogy ma nem leszek igazán jó társaság.
Próbálkozok, annyira, hogy még egy enyhe sminket is felteszek, hogy ne lássa mennyire összetör az egész. Visszapislognom a könnyeimet, amiknek valójában rég el kellett volna fogyniuk. Szégyellem magam, mert nem a barátom miatt van mindez, közben pedig már nem is érdekel igazán. Azóta a vita óta már semmi sem. Ceo egyébként is egyre elviselhetetlenebb és nem csak azért, mert nem vágyom a társaságára. Nem hagy nyugodni, amit Tae mondott, nők és drogok. Már attól is elvörösödök, hogy egyáltalán eszembe jut. Undorító! Ilyet nem tehet és mégis, hajlamos vagyok elhinni a dolgot. Mert ő mondta! A csengő hangja tép ki a gondolataimból. Olyan éles, mint a saját sikolyom az emlékeimben. Még ez is a vitára emlékeztet. Ahogy végig sétálok a házon a bejárati ajtó felé, megállok egy pillanatra a folyosón lévő tükör előtt és az utolsó rakoncátlan tincseimet is elrendezem, majd magamra erőszakolom az álmosolyom. Azt, amin senki sem képes átlátni.
- Hahó idegen! Kezdődhet a móka? – Tárom ki az ajtót, épp úgy, mint máskor is az év ezen időszakában. Kint hatalmas   pelyhekben szállingózik a hó, fehér és tiszta minden. Csak az én lelkemen van egy nagy, fekete folt. Olyan nagy, hogy most, ahogy a kitárt ajtóban nézek a barátnőmre, egyszerűen képtelen vagyok tartani az álarcom. Lassan, komótosan csordogálnak a könnyeim kis patakokban. – Sajnálom, én csak… én… - Pislogok, de nem akarnak elapadni, mintha egy jól ismert, megnyugtató arcra vártak volna, hogy előbújhassanak. – Gyere be! Még megfázol. – Lépek félre, majd a folyosón lévő komódon lévő zsebkendőtartóból, kissé idegesen rántok ki pár darabot. – Csak veszekedtünk. Nem Ceoval – említem meg a barátom, akinek a lelki terrorja sincs olyan erős hatással rám, mint egy vita azzal, akit tényleg kedvelek – tudod, Tae. – Nem hiszem, hogy többet kell mondanom ennél, hiszen nagyjából tisztában van a helyzetemmel. Tudja, hogy Ceo milyen őrülten féltékeny és agresszív, azt is sejti talán, hogy jó okom van ennek ellenére vele maradni. Azt meg egészen biztosan megfejtette már, hogy valójában Tae az, aki fontos nekem. Mert olykor, nem vagyok képes csendben maradni mellette, hiszen tudom, hogy benne megbízhatok.

Szószám:546 ♦ Kicsit bénus, bocsi.