Maxine & Hyerim

▼

Mostanában nagyon sok olyan nap van, mikor nem akarok előbújni a szobámból. A hétvégék például mind ilyenek. Mert ezek azok a napok, amikor Ceo kettesben akar találkozni. A suliban jó, ott rengetegen vesznek körbe, még utána is, hiszen többnyire ott vannak a barátai a közelébe. De a hétvégék, azokat csak akkor szeretem, ha valami miatt nem ér rá. Ráadásul most, megpecsételi a kedvem az is, ami Tae és köztem történt. Nem vagyok nyugodt, mint általában, sokkal nehezebben viselem az apró kirohanásait. Ő pedig azt hiszem, tudja, hogy valami nincs rendben.
Vele szemben ülök egy kis kávéház teraszán, és igazán vissza kell fognom magam, hogy a jeges csodát, ami a poharamban van éppen, ne öntsem az arcába. Tudom, hogy nem tehetem meg, de nagyon nehéz türtőztetni magam az után, hogy ráordít a mellettünk lévő asztalnál helyet foglaló fiúra. Pedig csak egyetlen egy alkalommal pillantott felénk, akkor is inkább Ceo folyamatos morgása lehetett az oka és nem én. Ujjaimmal annyira szorítom a kávémban lévő szívószálat, hogy teljesen tönkremegy, de észre sem veszem. A feszültség szinte kézzel tapintható, de épp csak hidegháború van. Nem szeretem a konfliktusokat, nagyon nem, de mellette megtanultam túlélni őket. Már nem sírok minden alkalommal, amikor kiabál, csak megpróbálom kiüríteni a fejem és csendben megvárni a tombolás végét. Ritka alkalmakkor pedig, felveszem a kesztyűt. Ez is pont egy ilyen alkalom.
- Nem történt semmi, kérlek, hagyd abba! – Nyomatékosan, lassan beszélek, de a szokásosnál határozottabban. Ehhez most igazán nincs kedvem, sőt az egész buta naphoz nincs, mert csak az jár a fejemben, hogy Tae mennyire mérges rám.  Közben a szomszéd asztal elfoglalója inkább távozik. Megértem, én is azt tenném a helyében, de Ceo új célpontot talál, amint a pincér fiú mosolyogva elém tesz egy szelet süteményt. Én rendeltem, de elment az étvágyam, a pincér pedig az újabb féltékenységi roham kereszttűzébe kerül. És jön a szokásos szöveg. Úgy viselkedek, mint egy kurva. De már a szó hallatán is fülig pirulok. Ilyen egy örömlány, tényleg? De persze folytatja. Egy rendes barátnő nem viselkedik így…bla…bla…bla.. Már annyiszor hallottam ezt a szöveget, hogy olyan számomra, mint egy reklám a tévében. – Mégis mit tettem? Ránéztem egyetlen pillanatra, mint ezer másik ember egy nap! Ez akkora baj? – Állom a tekintetét, de iszonyúan nehéz nem meghunyászkodni és most is hagyom az egészet, mint oly sokszor. Mert nem érdekel, egy cseppet sem, hogy épp mi a problémája. Viszont van bennem egy csomó feszültség, ami ki szeretne törni. Nem megy, ez most tényleg nem és mikor rákérdez, hogy a kis köcsög miatt van e, elegem lesz az egészből. - Fejezd be végre! Elegem van belőled! – Mert nem emlegetheti így és épp semmi köze sincs a fiúnak ahhoz, hogy Ceo mennyire elviselhetetlen. Vagyis van, de nem úgy, ahogy a barátom gondolja. Felállok és isten bizony, életemben először nyakon önteném, ha nem állna meg mellettünk hirtelen egy ismerős arc. – Maxine? – Pislogok rá és hirtelen nem tudom, hogy a dühöm, vagy a meglepettségem nagyobb, de ösztönösen megölelem a lányt, ami nálam nagy szó. Nem szeretem, ha mások megérintenek. Már nem. Régen ezzel sem volt problémám, de Ceo annyiszor balhézott miatta, hogy az agyamba égett a tiltás. És még most is morog, bár némileg halkabban, mint eddig, hiába vetek rá egy könyörgő, legalább most fejezd be pillantást. – Ő … -sóhajtok figyelmetlenségemben ezzel olajat öntve a tűzre – a barátom. – Szégyellem magam Xinie előtt, nem kellett volna látnia a vitát. Már, ha lehet vitának nevezni Ceo szóáradatai mellett az apró kis mondataimat. Bemutatnám a fiúnak is a régi barátnőmet, de olyan dühösen ugrik fel, hogy elborul a széke. Már megint mi rosszat tettem?

Szószám:585 ♥ Kicsit bénus, bocsi.  

Maxine & Hyerim

▼

Néha, mikor Ceo hosszan oktat ki azzal a megalázó stílusával, csak kizárom hangját a fejemből és arra az egy jelenetre gondolok ott a fánál. Ez mindig megnyugtat, de most, a vitánk után nem segít mert csak arra tudok koncentrálni, hogy mennyire mérges volt, milyen iszonyatosan haragudhat rám. A fiúm meg csak mondja és mondja és mondja… Szétszakad a fejem, mégis hosszan tűrök, mielőtt először megszólalnék. Tudom, hogy nem bosszanthatom fel túlságosan, mert abból semmi jó nem származna. Őszintén, néha kicsit megijeszt, pedig tudom, vagy legalábbis tudni vélem, hogy engem sohasem bántana. Legalábbis nem fizikailag.
Mikor már épp elszakadna a cérna, mert a türelmem ugyan végtelennek tűnhet olykor, kicsit sem az, egy ismerős arcot pillantok meg. Ceo nem annyira örül az új társaságnak, de Xiniet olyan rég láttam utoljára és épp annyira össze vagyok zavarodva, hogy észre sem veszem a növekvő dühét, miközben megölelem a régi barátot. - Szia! Úgy örülök, hogy látlak! – Késve köszönök, ami elég illetlen, de ez most egy szokatlan pillanat. Kínosnak érzem, hogy pont egy ilyen szituációba csöppent bele és azt is, hogy a fiú nem képes leállni, hiába küldök felé könyörgő pillantásokat.
- Nem, nincs semmi baj! – Próbálom megelőzni a vihart, mert a balerina elég heves tud lenni és csak olaj volna ő is Ceo kirohanásaira. De már késő, ismét felemeli a hangját és olyan mocskosul beszél, hogy legszívesebben elsüllyednék. Tudom, nem kellene szégyellni a saját páromat és legbelül emiatt is ostorozom magam, mert attól még, hogy nem szeretem, tisztelnem kellene. – Ne Xinine! – Súgom a karjánál megragadva, mert tudom, hogy ez a taktika nem válik be. Hiába szól be neki, csak azt éri el, hogy keres valakit, akin levezetheti a dühét és jeges rémület jár át arra a gondolatra, hogy Tae lesz az. – Ceo kérlek, nem teszek semmit. Nem csallak meg, tudod jól, hogy semmi ilyesmi eszembe sem jut. – De most azt hiszem mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz, néha azért vannak hasonló gondolataim, de nem tenném meg. Túl nyuszi vagyok ahhoz. Szó szót követ, majd végül a széket arrébb rúgva távozik.
- Sajnálom, hogy ezt látnod kellett. – Nézek szégyenkezve a barátnőmre, miközben a széket tolom a helyére, amin a fiúm pillanatnyi mérgét töltötte ki. - Ráérsz? – Mert mindennek ellenére, jól esne beszélni valakivel, akiben mindig is bíztam. Sajnálom, hogy évekkel ezelőtt megszakadt a kapcsolatunk, de azok után, ami a partneremmel történt, nem kockáztathattam. Bár Ceo lányokat nem szokott bántani tudtommal, a fontosabb embereket mégis mind kizártam az életemből, hogy ne sérülhessenek meg. – Csak egy pillanat! Leülsz? – Tolom el magam elől a tortaszeletet ami a nagyobb vitát kiváltotta és a telefont előkapva írok Skynak, hogy figyelmeztessem. Még ha nem is vagyunk jóban, ő az egyetlen, akit ilyesmire kérhetek. Tae aligha írna most vissza, vagy venné figyelembe a szavaimat, ha neki szólnék.
- Olyan rég találkoztunk. Mesélj, mi újság veled? – Szeretnék rákérdezni, hogy táncol e még, de a tánc szót sem ejtettem ki a számon évek óta, ahogy a balettet sem. Azt hiszem, egyetlen hobbim sem maradt azon kívül, hogy próbálom túlélni Ceo mellett. Ezt lehet hobbinak hívni? – Még mindig nagyon csinos vagy! – Csak egy halvány mosolyra telik, de ez legalább őszinte. Közben pedig, iszonyatosan aggódok. Vajon most mit tesz majd Ceo?

Szószám:520 ♥ Kicsit bénus, bocsi.  

Maxine & Hyerim

▼

- Tényleg nincs baj. – Suttogom, de Ceo most sem bír magával még ebben a pár pillanatban sem.  Szégyen, harag, megbánás, félelem, csak pár érzés, amely egyre többször látogat meg mikor vele vagyok. Fojtogat az igazi, kirobbanó vita heve. Egyszerre félek és vágyom arra, hogy kiadhassam az összes dühömet. De nem tehetem, mert, ha feldühítem, ha igazán magamra haragítom, akkor másokon áll bosszút. És én azt nem tudom elviselni, főleg akkor nem, ha Tae a célpont. Úgyhogy meghúzom magam most is, mint minden egyes alkalommal, mikor a haragot látom izzani a tekintetében. Egy valamit jól tudok, szinte szégyentelenül könyörögni. Ha jobb napja van, olykor enged nekem.
– Hagyd, nem gondolja komolyan! Csak, butaságot csináltam, nincs semmi baj. – A barátnőmet és a fiúmat is nyugtatni próbálom, de sem szavaim, sem könyörgő tekintetem nem ér el nagy sikereket. A kellemetlen szituációt csak tetőzik az idegenek felénk irányuló figyelme. Én nem szeretem az ilyen helyzeteket, ettől egyszerűen görcsbe rándul a gyomrom és mivel máshogy képtelen vagyok kifejezni az érzelmeimet, csak ledermedek és nagyon igyekszem nem sírni. Mert a könnyeimet nem láthatják. Az nem fér bele a tökéletes kis képzeletvilágba, amit magunk köré építettünk. Vagyis azt hiszem, nem is igazán mi építettük. Csak az emberek, akik ránk nézve egy aranyos párt látnak. – Igen, mert tudnia kell, hogy nem tettem semmit. Hű vagyok és nem tennék olyat, ami bántaná. – Xiniehez beszélek, de Ceot nézem. Ő az, akit igazából le akarok nyugtatni. Tényleg nem tennék olyat, amivel bántanám, mert rettentően félek a következményektől. De azzal is tisztában vagyok, hogy szemrebbenés nélkül hazudnék. Mindig azt teszem, bármennyire is szégyellem magam a dolog miatt. És azt hiszem, hogy ezt már ő is tudja egy ideje.
- Maxine, kérlek! – Furcsán ejtem ki a lány nevét, talán még ő is meglepődik rajta. Ahogy nő Ceo dühe, bennem csak a félelem sötét elegye pulzál egyre jobban. Szokásomhoz híven ökölbe szorítom a kezeimet, hagyom, hogy körmeim felsértsék a bőrt, a fájdalom jó dolog, visszafog. A barátnőm semmit sem ért. „Nem hiába van együtt veled.” Szavai hatására megvillan az a rémisztő tekintet, amely rám mered. A barátom és én, mindketten tudjuk azt is, hogy ez sem ilyen egyszerű a valóságban. A kuka viszont jó opciónak hangzik, még ha durvának is tartom. Bárcsak lenne egy hatalmas, zárható, fémből készült darabom. De azt hiszem, még akkor sem volnék elég bátor ahhoz, hogy kidobjam.
Meglep, hogy a fiú olyan gyorsan távozik és nem vág egy csokor válogatott szitokszót a balerinához. Bár a szék felrúgása is egy olyan dolog, amitől akaratlanul összerezzenek. Mindig azt mondom, hogy nem félek tőle, sosem bántana. Ahogy most is ilyesmiket mantrázok a fejemben. – Ne haragudj, ő egy kicsit túl heves. – Finoman fogalmazok, mintha csak lekerekíteném a sarkokat, de hiába, ha így is tele van apró szálkákkal. Mégsem akarom, hogy a régi barátnőm teljes valójában lássa a dolgokat. Mert ő nem ilyennek ismer és valahogy szeretném, ha a régi énemre emlékeztetne. Arra, aki nem félt meginni egy kávét, aki bátran leülhetett bármelyik padba és aki addig bámulhatta a fiút, aki tetszik neki, ameddig csak akarta. – Meghívlak, a találkozásunk örömére! – Felveszem az álmosolyom, azt, amit csak egy ember ismer fel mindig. Még apámnak sem sikerült rájönnie, hogy mikor játszom meg magam. Ebben jó vagyok, négy éve mást sem teszek, csak tökélyre fejlesztem a látszatot. Alatta pedig, rohad minden. De az a fiú tudja, aki miatt most sebesen írok és imádkozom, hogy Sky megértse mit szeretnék.
- Igen, volt pár különleges tényező…a partneremmel. -Ami igaz is, hiszen már nem táncolhat többé, de ez inkább Ceo hibája és nem a véletlené. Ráadásul nem csak ez az oka annak, hogy nem mentem vissza többé és a régi ismerősöket sem kerestem. Mindenkinek jobb, ha távol maradok. – Ennek örülök, te mindig nagyon jó voltál benne. -Célzok, de a szót nem merem kimondani. Tánc, szerintem azóta a dolog óta nem említettem. Mióta Rick… szerettem azzal a fura fiúval gyakorolni, olyan szép mozdulatai voltak és annyira imádta az egészet. Mindig előcsalta a lelkesedésem, de már nem teszi. Soha többé. Mert ő sem táncolhat már, hiszen járni is csak sántítva tud.
Ahogy visszadobja a bókom akaratlanul is elpirulok. Még ha lánytól is jön, nem igazán tudok mit kezdeni vele. Sose tudtam és nem is kaptam túl sokat. nem is érdemlem meg. Valahogy mindig úgy éreztem magam, mint a rút kiskacsa egy csomó gyönyörű hattyú között. – Nos, a barátommal már találkoztál. – Sóhajtok lesütve a tekintetem. Nem igazán akarok beszélni róla, mert szégyellem az egész történetet és mert ez… szóval kiderülne, hogy nem is vagyok annyira jó ember, mint aminek gondolt. - Apám jól van és jajj, képzeld – most először csillan fel a tekintetem – megnősült, lett egy mostohabátyám. – Amit még mindig olyan jól esik kimondani. Nekem, tényleg van egy bátyám. És talán épp ez a pillanat, mikor egymásra mosolyogva rájövök, hogy mennyire hiányzott az elmúlt évek alatt az én legjobban szeretett balerinám. - Annyira hiányoztál, most mégis, mintha egyetlen nap sem telt volna el azóta. - Mert vele beszélni olyan könnyű, mint talán senki mással.

Szószám:799 ♥ Kicsit bénus, bocsi.  

Maxine & Hyerim

▼

Még pár nappal ezelőtt, az ágyból sem tudtam kikelni, annyira megviselt az egész vita, ami Tae és köztem történt. De összekapartam magam, legalábbis látszólag ezt tettem. Mert bár már nem olyan duzzadtak a szemeim a sírástól és a vastag smink eltünteti hófehér arcom is, attól még belül, a lelkemben viharok dúlnak. Ezért sem viselem jól Ceo kirohanásait. Máskor sokkal nyugodtabb vagyok, máskor még ennyire sem szólok vissza és máskor, sokkal jobban tudom védeni minden rossz lépése ellenére.  De most, egyszerűen nem megy, hiába próbálkozom. Már csak arra vágyom, hogy megszabadulhassak tőle, de ez nem ilyen egyszerű. Semmi sem ilyen egyszerű.
Mindig is kerültem a kényes szituációkat, de a barátom mellett, lassan meg kellett volna szoknom az ilyen helyzeteket, mint például a mostani. Régi barátnőm szeme láttára rendez jelenetet és nem kell a lány zavarodott tekintetébe néznem ahhoz, hogy tudjam, nem érti miért történik ez. Én sem értem, fogalmam sincs, hogyan jutottunk idáig, hogy miért jöttem össze vele. már ezerszer megbántam minden egyes rossz döntésemet, de mégsem tudok kiszabadulni a csapdából. - Pedig tettem. – Pirulok el a vallomásom miatt. Nem most és nem a pincérrel, de tettem, azt hiszem. Vagy inkább éreztem és ez talán a tetteknél is sokkal rosszabb. Pont ezért ilyen ingatag a kapcsolatunk. Mindketten tudjuk már az igazságot, csak egyikünk sem képes elfogadni. Vagyis, én csak félek a következményektől. – Csak túlzottan szeret engem – birtokolni legalábbis biztosan nagyon szeret – ezért viselkedik így. Nincs semmi baj, én megértem őt. – Győzködöm Xiniet, Ceo szeme előtt, de én sem hiszem el egyetlen szavamat sem. Talán a birtoklási vágya igaz, de hogy szeret e, az már erősen kérdéses az pedig, hogy megértem őt, egyáltalán nem igaz.  Kérleléseim mégis sikerrel járnak valahogy, mert Ceo tőle szokatlan módon, a helyzethez mérten elég nyugodtan távozik és legalább ennyivel megkönnyebbülök. Ha nem csak Tae járna a fejemben, azt mondhatnám, hogy elég jó ez a nap. Ritkán enged a barátom ilyen könnyen el egy vitát. – Tényleg sajnálom! – Hogy látnia kellett egy régi barátnak ezt, hogy belekeveredett, hogy nem vagyok már olyan, mint régen és azt is, hogy egykor csak úgy eltűntem. – A kapcsolatunk nagyon bonyolult és ő, egyes helyzeteket nehezen kezel. – Bár kikívánkozik belőlem egy hatalmas panaszáradat a régi kedves tekintet látványától, de elnyomom magamban a késztetést. Nem indíthatunk így ennyi év után. És Ceo, nos, annyira nem is érdekel, hogy már megint miért olyan, amilyen.
- Emlékszel Rickre? – Sokáig volt a partnerem, szépen kiegészítettük egymást és ő mindig annyira biztatott, ha valami nehezen ment. – Ő már nem … szóval, történt egy kis baleset és fel kellett adnia a táncot. – Az utolsó szót suttogva ejtem ki, még a hangom is megremeg. Mintha azzal, hogy abbahagytam, ezt a szót is kizártam volna az életemből, Rick pedig, velem tette ugyanezt. Miattam sántult le, ezért én sem érdemlem meg, hogy táncolhassak, soha többé. De ez még nem minden. A teljes igazságost azonban nem merem felfedni, mert azzal teljesen lerombolnám a rólam alkotott képet. Igen, összejöttem egy agresszív fiúval és attól féltem, hogy mindenkit bántani fog, aki közel áll hozzám.  Így volt, de nem mondhatom, hogy ezért tűntem el. – Azóta én sem táncolok már. – Kevés, magyarázatnak biztosan az, de nem tudom mit mondhatnék még az igazságon kívül. – Még mindig felragyog az arcod, amikor megemlíted. – Mosolygok rá, bár ebbe a mosolyba is sok fájdalom vegyül. Ő tényleg mindig imádta a táncot. Én talán csak egyvalamiért rajongok hasonlóképp, vagy inkább valakiért. Minden mást el tudtam engedi Ceo kedvéért.
- Nem igazán tudom, Han elég furcsa fiú. Azt hiszem nem kedvel igazán, de ezen talán még változtathatok. – Ebben a témában sokkal nyitottabb vagyok, könnyedebben beszélek, mégis egész lényem átjárja valami láthatatlan feszültség és szomorúság, ami átszivárog az álcámon is. Pedig nagyon próbálok olyannak látszani, mint aki igazán jól van. Ezért is erőltetek magamra mosolyt és viszonozom a kézszorítást. – Nem fogok. – Szégyentől vörös arccal pillantok le az asztalra. Nem akartam én megbántani, csak megvédeni attól az őrülettől, amiben élek. – Persze, mondhatom? – Lediktálom a számom, már úgyis mindegy, Ceo legkésőbb a tanév végén a múlté lesz már, nagyon remélem. – Nem készített ki a tánc? – Félve teszem fel a kérdést, mert tudom, hogy milyen az a világ és azt is, hogy egy táncos nem beszél a fájdalmairól. Mégis, kicsit úgy érzem, hogy ezt kell tennem. – Nem kell válaszolnod, ha nem szeretnél. - Semmi sem kötelező, de örömmel meghallgatnám úgy ahogy régen.

Szószám:709 ♥ Kicsit bénus, bocsi.  

Maxine & Hyerim

▼

Vannak olyan helyzetek, amik elől legszívesebben elmenekülnék. Én nem vagyok hangos vagy erős lelkű ember, nem szeretek szembe szállni másokkal és igazán utálom a konfliktust. Ennek ellenére, az elmúlt évek alatt magamra erőltettem egy maszkot, ami segít mindezt elrejteni. Amitől nem tűnik úgy, hogy félek a hangos szavaktól, ami mögül bátran visszaszólok néha és olykor még egészen gonosz dolgokat is mások fejéhez vágok. Általában képes vagyok rá, de ez nem egy olyan nap. A gondolataim máshol járnak és ha megfeszülök sem tudom kezelni, ami most történik. Mintha egy ringben állnék. Régi jó barátnőm a piros sarokban, a fiú, akivel legszívesebben most azonnal szakítanék a kékben. A mérkőzés elindult és én nem értem, hogy mit keresek a ringben. Nem akarok itt lenni!
Látom, hogy Xinie nem hisz nekem és elszégyellem magam a hazugság miatt.  Ennyire nem lennék ma ura önmagamnak? Máskor mindig olyan jól el tudom hitetni másokkal, hogy minden tökéletes. De most nyoma sincs annak a tökélynek. Csak romok vannak, s rajtuk egy kártyavár. – Ő csak erős személyiség, de nem uralkodik rajtam. – Súgom, bár Ceot nézi, hozzá intézi szavait. Jobb is így, mert hangom sem olyan erős, mint kellene és attól tartok, az arcom még több mindent elárulna. Tulajdonképpen pont azt csinálja, uralkodik és én hagyom neki, mert így könnyebb. Főleg most, hogy már semmi sem maradt igazán, amiért harcolhatnék.
Ceo távozása egyszerre tesz feszülté és mégis, kissé feloldódok. - Nem igazán harmonikus a kapcsolatunk. - A lehető legfinomabban fogalmazok, mert ki mondana olyat, hogy egyáltalán nem szereti a párját? Pedig így van, de a szakítás egy ideig szóba sem jöhet. A tanév végéig semmiképp.  Annyira kikívánkozik belőlem minden, de közben félek is elmondani. Hiszen a teljes igazságot senki sem tudja. Ez az én titkom. – Nem vagyunk szokványos pár, mert én nem tudok úgy viszonyulni hozzá, ahogy ő szeretné. – Próbáltam, rengetegszer, de egyszerűen nem megy. Ahogy múlik az idő, úgy válik egyre lehetetlenebbé a dolog. Lassan csak az undor marad, bármennyire csúnya már maga a szó is.
Várható volt, hogy szóba jön közöttünk a tánc, hiszen anélkül meg sem ismertük volna egymást. Csakhogy én, már régóta nem táncolok, nem is gondolok már rá. - Honnan tudod? – Úgy kérdezi, mintha már tudná is a választ, vagy csak remekül rátapintott a dolgok lényegére. De, Ceonak mindig, mindenhez köze van. – Tudod, régebben eljártunk kisebb fellépésekre. Rick nagyon szerette ezeket, de az egyik alkalommal Ceoval összeverekedtek. – Valójában Ceo ugrott a fiúra és ütötte, ahol csak érte, mert a tánc közben szerinte Rick illetlenül fogott meg és még meg is ölelt. – Feldöntöttek egy nagyobb díszletet és Rick lába alászorult. Megműtötték, de nem táncolhat többé. Valójában, az egyik lábára sánta maradt. - Próbálom visszapislogni a könnyeimet, nem sírhatok előtte úgy, mint régen, már nem vagyok kicsi, beszédhibás lány a tánciskolában. - Ez látszik is rajtad. Te azért születtél, hogy táncolj. Egy nap, nagyszerű prímabalerina leszel! – Mert senki másról nem tudom ezt elképzelni azok közül, akiket a hosszú évek alatt megismertem a tánciskolában, de róla igen. Mert annyira imádja, amit csinál, olyan rettentően sok kitartás van benne. – Nem, én nem fogok többé komolyan táncolni. – Ezt már a baleset napján tudtam, s amikor kiderült, hogy maradandó Rick sérülése, meg is fogadtam magamban, hogy ezzel vezeklek a bűnért, azért, mert Ceot a táncpartneremre szabadítottam. Egykor imádtam táncolni, most pedig, még nézni is fáj.
Sokkal könnyebb a családról beszélnem, hiszen mindig is fontos volt számomra, azóta pedig, hogy újabb tagokkal bővült, talán még fontosabb. – Épp, elég nehéz napjaim vannak, de szoktam pozitív is lenni. - Csak nem akkor, mikor Tae utál engem, olyankor egyszerűen nem mennek úgy a dolgok, ahogy szeretném, csak összecsapnak a hullámok a fejem felett és úgy érzem, lassan megfulladok, de még ez ellen sem tiltakozok. Már nincs hozzá erőm. – Köszönöm! Ha nem is akarja, most már a bátyám, muszáj lesz egyszer elfogadnia. – És persze teszek is azért, hogy így legyen. Minden áldott nap próbálkozok. Vagyis csak próbálkoztam, egészen a vitáig. Azóta pedig, már csak létezem a térben. - Örülni fogok, ha rám írsz. Hiányoznak a régi beszélgetéseink, de Ceoval vigyázz kérlek. Ő, nagyon durva dolgokra képes. A barátai pedig, talán még rosszabbak. Vigyázz magadra, jó? Ne bosszantsd fel kérlek. – Már így is eléggé mérgesen távozott és félek attól, hogy visszajön. Nem akarom, hogy Xinie is Tae sorsára jusson. Nem akarom, hogy Ceo miattam bántson másokat. Csak nyugalmat szeretnék, egy olyan világot, ahol beszélhetek úgy a barátnőmmel, hogy közben nem kell ilyen dolgoktól tartanom.
- Senki sem képes örökké a legjobb formáját nyújtani, te is tudod. Csak kergetjük az álmot, azt az illúziót, amit a nézők látnak egy táncosról. De a kecses mozgás és a könnyed ugrások mögött, ők nem látják a sok fájdalmat, csalódást és kétségbeesést. – Hangom halk, de határozott. Nem is tudom mikor beszéltem már ilyesmiről. A balett egy kegyetlen világ, ahol túlélni nem egyszerű. Valahol belül, még ha hiányzik is, nem bánom, hogy nem csinálhatom már. – Csak ne feledd, hogy az egészséged mennyire fontos. A határaidat, ha ki is tolod, próbáld meg nem átlépni. Mert a tánc véget ér egyszer, de utána is vár még majd az élet. – Csak egy kéretlen jó tanács egy régi baráttól. Én legalábbis, ezt tapasztaltam. Van élet a balett után, volt legalábbis, amíg azt hittem, hogy van remény.

Szószám:850 ♥ Kicsit bénus, bocsi.