Ha a magam és a társadalom közé épített falat egy házként vizualizáljuk, és én vagyok az egyetlen szobájába bezárva, a külvilág pedig a kertkapun kívül, az apám és a testvérként szeretett bajtársaim a nappaliban, akkor egyetlen személy van, akit beengedtem az előszobába. Azt, akit a nagy barátnőláz közepette fel akartam szedni. Általában a lányok szoktak fiúkat friendzone-olni, nálunk ez teljes mértékben fordítva történt.
Sokan azt hiszik, hogy ő mégis csak az egyetlen lény ezen a világon, akit képes lennék szerelemmel szeretni, az alapján, ahogyan nézek rá, de én akkor is képtelenségnek gondolom. Törődöm vele. Mint egy húggal. Csak talán egy fokkal annál még jobban.
Nem mondom, hogy nem vinném fel szobára minden egyes alakalommal, mikor egy kicsivel több alkohol kerül a szervezetembe a kelleténél, azt sem állítom, hogy nem álltunk már jó néhányszor vészesen közel ilyesmihez.
Minden más dologgal tudok mit kezdeni az életemben, csak vele nem.