Ez a nap is pont úgy indult, mint a többi. Legalábbis a reggel még nyugodt volt és én azt hittem nem is fog történni semmi sem. De aztán a sors közbe szólt. Délután Ceoval találkoztam, veszekedtünk, mint mindig mostanában. Már csak Tae az, akire gondolni tudok. A csókja, az ölelése… ezért Ceoval képtelen vagyok erre újra. Régen is ritka voltak közöttünk az ilyesmi, de szilveszter óta egyszerűen nem megy. Fizikailag érint rosszul a közelsége és ő ezt érzi is. Feszült és követelőző, én pedig nem tudom, hogy mit tehetnék. El kell hagynom, de a félelem még mindig visszatart. Sohasem tudnám megtenni. Legalábbis ezt gondoltam egészen estig. És most, szakadt ruhában, kabát nélkül, vérző karral, sírástól elkenődött sminkkel és remegő kezekkel, szinte futok végig az utcákon, s csak pillanatokra állok meg, hogy üzeneteket válthassak azzal, akiben a legjobban bízok. Mert nem tudom mit tehetnék, hogy mit kellene tennem, hová kellene mennem, kivel beszélhetnék. Csak a lábaim visznek előre, önkéntelenül haladok egy irányba. Nem akarom belekeverni, sose akartam, mégsem tudok megálljt parancsolni magamnak. Talán a sokktól van, talán attól, hogy mindig mágnesként vonz magához és most nincs erőm az ellenállásra. Megtettem az elképzelhetetlent, szakítottam Ceoval. Nem a szakítás ténye borít ki, hanem a körülményei és a rettegés. Félek attól, hogy mi jön ezután, mert még soha életemben nem láttam úgy tombolni, mint ma este. És mégis, pont afelé tartok, akit a legjobban féltek tőle. Bolond vagyok, annyira naiv és hülye. Hangos dudálásra kapom fel a fejem, az autó épp csak centikkel előttem fékezett le, azt sem láttam, hogy jön és most sem érdekel. Pedig egy középkorú férfi hangosan kérdezget. „Jól vagy?” „Megsérültél valahol?” „Ne sírj, hé, mi baj?” Undorodva, ridegen rázom le magamról kezeit és zokogva futok át a kereszteződésen, miközben még több autó kezd dudálni. Újra és újra megállok, bepötyögöm az üzenetet, az sem zavar, hogy az eső kövér cseppekben tisztel meg jelenlétével. Legalább elmossa a könnyeimet. Mire észbe kapok, már ismerős a környék. Hogyne lenne az, hiszen a barátnőm itt lakik és Ő is. El kellene sétálnom, most, ebben a pillanatban hátat fordítanom. Mégis valami egészen mást teszek. Már megy is az üzenet: Láthatnálak egy percre? Pillanatokkal később érkezem a kapu elé, a telefon már a zsebemben. Remegő kezeimmel próbálom, letörölni az arcomról a könnyeket, vagy az elkenődött festéket, talán a szégyen jeleit, magam sem tudom. Csak azt, hogy nyílik a kapu. Lassan emelem fel a tekintetem, nem akarom, hogy így lásson, de nekem mégis szükségem van rá, arra, hogy erőt adjon, hogy rám nézzen és azt mondja nem lesz baj. - Tae.. – Én mondanám, annyi mindent, az egész napot, sőt, az egész történetet. De a lábaim, azok az önálló izmok és az a buta, szerető szív visznek előre. Azt hiszem, még sohasem tettem ilyet, most mégis, zokogva repülök a karjaiba és olyan szorosan ölelem, mintha ez volna az egyetlen dolog, amit tehetnék. És azt hiszem, hogy nincs is más. – Én..én..tényleg megtettem. – Fogalmam sincs, hogy érti-e, amit mondok, mert túl ideges vagyok, túlságosan zokogok és az akcentusom is meglehetősen erős. De képtelen vagyok uralkodni magamon, karjai közt még a lábam is megremeg. – Szakítottam vele..én… végleg elhagytam. – Úgy váltok az anyanyelvemre, hogy észre sem veszem. Undorodom Ceotól és magamtól is. Az egész helyzet, minden annyira gusztustalan. - Sajnálom, hogy mégis ide jöttem. Nem is tudom miért tettem – pedig tudom, hogy bajba sodorhatom ezzel, de olyan szükségem van rá, mint még soha. Csupán arra, hogy egy percre zárjon a karjaiba. Mert nincs más hely a világon, amely eszembe jutna ebben a pillanatban, nincs más, akire gondolnék. Már nagyon régóta, csakis Ő van a szívemben és ezt lassan, teljesen elfogadom.
Szószám:595 ♥ Lesz jobb is.
Ryeo Taeyang
thunder bay
⋪ ⋫ :
⋪ posts ⋫ :
187
⋪ age ⋫ :
21
⋪ your place ⋫ :
thunder bay
⋪ face claim ⋫ :
song kang
⋪ ⋫ :
⋪ i need ya here ⋫ :
Re: Hide me in your arms ⋪ ⋫ 23.06.21 9:47
hye && tae
Mi jót csinálhatna az ember egy olyan remek estén, mint a mai? Nem tudom más mit csinálna, de játszom, nem is kicsit belemerülve, mert most egy pár nap kimaradt, mert nem tudtam koncentrálni, állandóan csak meghaltam, és már kicsit elegem lett belőle az a nagy helyzet. De ma mégis rávettem magam, hogy visszaüljek, a szüleim elutaztak, a húgom gondolom, valami barátnőjénél van, én pedig utálom, ha ilyen csendes mind,e így a fülest a fejemre csapom, és hangosan szól valami zene. Hogy mi azt én sem tudom, de nem is érdekel, csak az, hogy elég hangos legyen, és ne tudjak semmi másra sem gondolni, csak arra ami előttem, történik a monitoron. Az utóbbi időben olyan furcsa minden, mármint Hyerim és én, nem tudom mi van velünk, de azt sem, hogy a pasija mit tenne, ha megtudná, hogy megcsókoltam. De ami igazán meglep az az, hogy nem félek a következményektől. Nem mintha valaha féltem volna Ceotól, tartottam attól, hogy meg fog verni, attól, hogy milyen következményei lesznek, hogy meddig maradok életeben. De tőle kifejezetten sosem féltem. Egy erőszakos barom, de ha ketten lennénk, akkor nem lenne akkora szája, ezt már tudom. De mégsem szállnék szembe vele újra, nincs értelme, mert sosincs egyedül, én meg a magasságomon kívül egy kicsit sem lógok ki a sorból az a a helyzet. Általában, ha ilyenkor pittyeg a telefonom, mint most nem igen szoktam vele foglalkozni, ha belemerülök a játékba nincs semmi olyan dolog az életben, ami kiránthatna onnan, de ahogy Hyerim nevét pillantom meg a kijelzőn, úgy dobom le még a fülest is a fejemről, és kapok a készülék után. Mintha az életem múlna úgy pörgetem végig az egésze beszélgetést, de közben járkálok a néma csendben, kezemben a telefonnal, és egyre csak idegesebb vagyok az üzenetei láttán. Nem tudom mi történhetet, de olyan borzasztóan aggódok, mintha azt mondta volna, hogy már csak egy hete van élni. Sosem akarnám azt hallani tőle, de most nem tudom mit tehetnék. Inkább ez zavar, hogy tehetetlen vagyok, nem mondja meg hol van, és nem tudok elmenni hozzá, hogy megvigasztaljam. Biztosan sír, valószínűleg mindenki azt tenné ilyen helyzetben, én pedig csak elakarom tüntetni könnyeit, de nem engedi. Nem mondja hol van. Legalább jó hosszú ideig nem mondja, engem pedig meglep, hogy itt van, a kapuban, nálam... Olyan gyorsan kapom fel a cipőmet mint még soha, mert látnom kell, hogy jól van, hogy nem bántotta-e az a barom. Hiába mondja, hogy nem, hiszek is neki, de annyira tudja védeni, hogy lehet ő sem vette észre, de én megtenném. Ahogy nyílik a kapu és meglátom őt már mozdulnék felé, ahogy kiejti as nevemet tudom a hangjából, hogy baj van, de ő előbb mozdul, és nekem csak karjaim közé kell zárnom. Nem érdekel semmi csak Ő, és megnyugtatni szeretném, így nem is eresztem el. Nem lennék rá képes, olyan borzalmasan szomorúnak tűnik, rossz látni. - Mit tettél meg? - nehezen kivehetőek szavai, de nem olyan lehetetlen az akcentusa, hogy érthessem amit szeretne. Nem tudom mit tett meg, de tippjeim lennének, mégsem tennék rájuk pénzt. Sajnos nem tudhatom mit tett meg amiért ennyire szomorú. - Komolyan? - ahogy vált úgy váltok vele én is nyelvet, hátha akkor könnyebben el tudja mondani a dolgokat, még jó, hogy nem mentem ki teljesen a gyakorlatból, kösz anya, hogy csesztettél vele. - Ne sajnáld! Szeretnék segíteni, ha ehhez csak a vállam kell, akkor a tiéd - minden megadnék neki, én azt szeretném, ha boldog lehetne annak ellenére is, hogy mi történt most. - De mit szólnál ahhoz, ha bemennénk? Nincs itthon senki, nem fognak megzavarni - ha esetleg nem szeretné, hogy hallja őt más is. Amúgyis elég hűvös itt kint az idő, muszáj lenne bemennünk, még meg sem tudtam nézni, hogy van, de kabát nélkül meg fog fagyni. - Hideg van, csinálok bent neked teát - meg adok neki egy pulcsit is, ez így nem lesz jó.
Kezdőlap
