Kim Min-So // Minny

Kim Min-So // Minny ⋪ ⋫ 18.06.21 19:34

Kim Min-So

Won Jin Ah

20

kívülállók

egyetemista

saját

Család

Azt hiszem, én tényleg elmondhatom magamról azt, hogy egészen kicsi családom van. Már, ha egyáltalán 2 fő annak nevezhető. Ugyanis csak én vagyok és az édesanyám, aki még csak nem is él velem. Felmenőm Thunder Bayen kívül tengeti életét, osztályvezető egy magánklinika Kardiológiai és Szívsebészeti részlegén. Menő ugye? Anyám szívsebész. Jól hangzik, de a valóság az, hogy ennek a munkának köszönhetően, én szinte sose láttam akkor sem, mikor még otthon laktam. Mondhatni jól kijövünk egymással. Alapvetően szigorú, hagyománytisztelő szülő, de mindig meglelem azt a kiskaput, amivel meg tudom lágyítani. Talán mert csak én vagyok neki, eltekintve attól a fura dokitól, akivel állítólag semmi közük egymáshoz. De én láttam azt az összepillantást és az egyértelmű mosolyt. Pedig már azt hittem, hogy anyám élete a munkája, apám elvesztése óta. Erre mostanság egy harcsaképű bőrgyógyásszal enyeleg. Ismétlem, egy BŐRGYÓGYÁSSZAL. Mégis, ki szeretne bőrgyógyásszal járni? Ennél még a szemész is jobb, vagy épp a nőgyógyász. Mindezek ellenére örülök, hogy boldog, mert mióta az eszemet tudom, mindig túlhajszolt és feszült volt. De mintha változott volna, vagy csak én érzem úgy, mert sokkal előzékenyebb velem a tragédia óta.

Édesapám 10 éves koromban hunyt el, igazi sármos tűzoltó volt, aki végül nem meglepő módon, tűzben lelte halálát. Ha belépsz anyám házába, van egy imahely felállítva a fényképével a nappali sarkában. Na, ezt minden ismerősöm parának találja. Egy kicsit az is, de engem nem zavar. Örülök, hogy olyan emberektől származom, akik tényleg szerették egymást. Nálunk az édesapám volt az a szülő, aki mindig mindent megengedett az ő kicsi lányának. Soha, semmiben sem szenvedhettem hiányt. Iszonyatosan fájt az elvesztése. Az egyik nap, még a hajamat fonta az iskola előtt, másnap pedig, már fekete ruhában zokogott anyám a konyhaasztalnál. Apám olyan súlyosan összeégett, hogy a kórházban, pár óra kínkeserves szenvedés után elhunyt. Csak később tudtam meg, hogy anyám ott volt vele. Akkor még nem értettem, hogy miért menekül a munkájába, miért nem szeret velem lenni. De most, hogy átéltem egy mélyen szeretett személy elvesztését ismét, egy olyanét, aki a nappalt és az éjszakát is megosztotta velem, már megértem őt.

Hagy meséljek egy kicsit róla is. Hiszen, ha lehet olyan ember a család tagja, akihez nem köt vérrokonság, nekem ő az volt. Song Jin-Wook a barátom, a lelki társam és a fiúm majd 3 éven át, legalábbis mások szerint. Mi ketten olyanok voltunk, mint egy érme két oldala. Tökéletesen passzoltunk és mégis, egymás ellentettjeiként tetszelegtünk. Ő volt az, akinek bármit elmondhattam, csupán egyetlen titkom volt előtte. Mindig azt hittem, hogy ez kölcsönös, hogy ő is épp olyan nyitott könyv, mint amilyen én vagyok. Hiszen velem kelt és felem feküdt. De Jin lelke sokkal zavarosabb volt, mint amit valaha sejtettem volna. Elhagyott. Semmi sem maradt utána csak a közös emlékek és a mi hatalmas nagy titkunk. Már nincs velem, nem óv meg akár egy szerető testvér. Nem visz haza a karjaiban, ha túl hosszúra nyúlik a buli, nem segít főzés közben, nem táncol velem többé őrült módon a szoba közepén és soha, de soha többé nem láthatom azokat a gödröcskéket az arcán, mikor cinkosan összemosolygunk és csak a tekintetünk beszél, mi mégis megértjük egymást.

Életcél

Anyám példáját követve jelentkeztem az orvosira és szerencsére fel is vettek. Nem vonz a sebészet, de a gyermekgyógyászat azt hiszem, pont egy nekem való terület. Ha mégsem jönne össze, akkor a neurológia felé venném az irányt. Más opció nincs is. Nem csak azért, mert anyám orvos és nem is azért, mert szerinte ez a világ legszebb hivatása. Ez érdekel igazán. Talán mert nálunk a hűtőre nem bevásárlólisták, hanem kórelőzmények voltak kitűzve. Anya nem természetfilmeket, vagy épp romantikus sorozatokat nézett, hanem régi műtéti felvételeket. Azt hiszem, talán én vagyok az egyetlen olyan lány, aki 6 órás felvilágosítást kapott a szexről egy héten át, minden áldott nap. Méghozzá élethű babákon bemutatva. Életem legkínosabb hete volt. De ettől függetlenül, a kórház az én második otthonom. Biztos nem sokan karácsonyoztak eddig a gyermekosztályon, úgy, hogy semmi bajuk nem volt. Nos, nekem volt pár ilyenben részem. Épp ezért döntöttem el, hogy ha lehetséges, én majd visszahozom a lurkók és a szülők mosolyát. Dr. Kim Min-So. Ugye, hogy jól hangzik? És én mégis meginogtam, mikor elvesztettem Őt. A hivatás, az egyetem, az élet. Minden más nélküle. Láttam már pár halottat, de mikor az ő ajkára hajoltam, hogy életet leheljek belé a lelkem egy részét örökre elragadta és magával vitte, a jeges, zord halálba. Hogy lehetnék így bármi is? Nélküle, már nem vagyok teljes.

Meghatározó pillanat

Azt hiszem, hogy nincs olyan, hogy meghatározó pillanat. Az életünk milliárd apró ilyenből áll, köztük sok olyannal, amelyek kiemelkednek a többi közül.

• Ilyen pillanat volt édesapám halála. Nem is maga a halál, hanem anyám viselkedése. Ahogy lassan magába fordult és a munkával töltötte ki minden szabad percét. Mikor vérző orral, feldagadt szemekkel ült éjjel a nappaliban, vagy mikor sírva fakadt, mert a nénikém levelet írt neki.

• Amikor először halottat láttam. A kórházban történt, anyám épp műtött én pedig a szokásomhoz híven, bejártam a gyerekosztályt, hogy társaságot találjak magamnak. Az egyik szobában ott feküdt ő. Tőlem talán kicsit idősebb, szőke fiú. Angyali arc, lehunyt szemek, mintha csak aludna, mégis volt benne valami, amitől tudtam, hogy ő már nem ébred fel többé. Megérintettem jéghideg kezét az ujjaim hegyével és ez volt az a pillanat, mikor az egyik nővér kiabálva kapott fel és hurcolt ki a kórteremből.

• Megismertem Jint. A gimi legelső évében, egy igazi szélhámos bohóc volt. Pillanatok alatt megszerettem és aztán, el sem engedtük egymást az egyetemig. Bárcsak még mindig foghatnám a kezét. Már benne lennék bármilyen őrültségben, ha az visszahozná hozzám. Ha hallasz Jin? Most már akár hozzád is mennék! Ugye vársz majd rám odaát?

• Az első csóknak és az első együttlét. Nos, mindkettőt megbántam, ahogy az emberek többsége. Visszacsinálnám? Egy frászt! Örülök, hogy túl vagyok rajtuk. meg kell mondanom, a felvilágosítással töltött órák nem sokat értek. Átkozottul szerencsétlen voltam.

• Mikor rájöttem, milyen is az, ha tényleg tetszik valaki és pár év múlva arra is, hogy milyen lehet a szerelem. Egyikhez sem kötődik jó élményem. Ezek, sosem teljesültek be, semmilyen szinten. Én más típusú férfiakat vonzok, olyanokat, akik nem tudnának igazán szeretni.

• Összeköltöztem Jinnel és az ő, ha engem kérdeztek túlzottan is figyelemfelkeltő bátyjával. Rettegtem ettől az együttéléstől, de nem azért, mert előre láttam a tragédiát.

• Elvesztettem Őt és halálával mintha az egész életem megfagyott volna egy örökké tartó, gyászos pillanatban. És még mindig itt vagyok, egyedül a sötétben tapogatózva. Jin, hogy tehetted ezt velem?

H ⋪ ⋫ +20

Füst, fények, zene és alkohol. A hangulat adott és már nem vagyok szomjas egy kicsit sem. Aprócska topban rázom magam a Dj pult mellett miközben bőszen dörgölőzik egy sötét hajú idegen. Pont olyan magas és olyan a haja is, mint NEKI. Tetszik, csupán vibráló zöld szemei zavarnak kissé és az a szenvedély, amivel megérint. Mégsem csapok mocskos kezeire. Felé fordulva flörtölök vele némán a zene ritmusára, de mielőtt megcsókolhatna, egy erős kar ragad magához. Üvölt és szitkozódik egészen addig, amíg a zöld szemű el nem oldalog és én nevetve vetem hátra a fejem. Táncra hívom, tombolunk, olyan megszokott párosként, hogy elkábult elmém is tudja, mikor milyen mozdulatra számíthat. Jin érintése egy cseppet sem zavar. Felkap és körbe forog a tömegben. Kacagva kapaszkodok, szédülök. Nem tudom kontrollálni magam, de ahogy megáll, továbbra is szorosan tart a karjaiban. Megfordít, hátamhoz simul és együtt lépkedünk a pult felé. Azt hiszem mosolygok, és valahogy összeolvadok a zenével. A mellkasomban lüktet a dallam. Alkoholt rendel, keze az enyémre csúszik és így nyúl a pohárért. A jéghideg üveget markolom, ajkaimhoz kényszeríti. Kortyolok, majd hátra nyújtom és kiissza a maradékot. Fülembe kiabál, de még így sem hallom. Meglazítom a szorítást és felé fordulok. Mutogat, mennünk kell! De kinevetem és rendelnék még egy kört, ha nem húzna magával kifelé és nem forogna minden annyira. Vár minket a zűrzavaros utca.

Mosoly, ölelés, puszi az arcomon. Már andalgunk, az út kellős közepén. Mobiljából halkan szól egy lassú dal. Átkarol az utcai lámpák fényében. – Ő tetszett nekem. – Súgom, felemelve fejem, hogy a szemébe nézhessek és ha már nem lenne ilyen ingoványos a talaj, el is engedném. - Tudom - Válasza éles és határozott, karcolja a fülem a lágy dallamok mellett. Duzzogva, ajkam lebiggyesztve, hatalmas szemekkel nézek rá. Lassan elmosolyodik és megjelennek arcán azok a kisfiús gödröcskék. Apró, édes vigaszpuszit kapok, bár ez semmiség ahoz képest, amit a zöldszemű adhatott volna. - Lüke vagy! – Kipördülök, de mielőtt a betonon végezném vissza ránt magához. Táncolunk tovább, miközben a hajnali pára és köd lassan alászáll az égből. Minden nyirkos és sötét, mi mégis úgy járunk most már egy egyszerű keringőt, mintha a végzős bál parkettjén ropnánk. Amit tulajdonképpen meg is tettünk, méghozzá együtt pár hónappal korábban. A zene változik, közelebb húz, ismét csak andalgunk. Fejét vállamra hajtja, hallom ahogy szuszog. - Úgy elfáradtam. - Most ő suttog, én pedig a hátát simogatom hosszú perceken át. Hosszú volt ez a nap, a hét és még a hónap is. - Haza menjünk? – Bólint, de csak egy lépést hátrál. Zsebéből előkerül egy csodásan feltekert zöldecske. Csak néz rám, szemem előtt megemelve. Mohón bólogatok és már szívjuk is. A világ egy cseppet szebbé, világosabbá, élvezhetőbbé válik. Nincs egyetem, vizsgák, a közös lakás, a nagy titok. Már semmi sincs, csak két igazán boldog, mosolygó fiatal, aki már kézen futva szalad az eső elől hazáig.

Kacagás, sötétség, pezsgős meglepetés. Már ismét alkohollal felszerelkezve táncolunk be a lakásba. A lámpát egyikünk sem oltja fel, arra nincs is szükség. Az ablakon beszűrődő holdfényben dúdol én pedig a pezsgősüveget zaklatom. - Aludj velem! -Szinte parancsba adja, amitől reflexszerűen nyújtom ki a nyelvem, ő pedig viszonozza a csodás gesztust. Nem kell látnom ahhoz, hogy tudjam, épp annyira vigyorog, mint én. Az a bizonyos cinkos mosoly, ilyenkor mindig az arcunkra kúszik. – Még meggondolom. – Hátrálok amint felém indul. Kacagva kergetőzünk, át az egész helységen. Fellök egy kislámpát, hatalmaz zajjal csattan a padlón, majd a zsinórjába akadva bukik előre és a lendülettől mindketten a kanapéra huppanunk. Vigyorogva simítja ki arcomból a tincseket. Csiklandoz és én hangosan kacagva ejtem el a pezsgős üveget. Abban a pillanatban kivágódik az ajtó és durranás hallatszik. Jiho dühös tekintettel mered ránk, feje mellett centikkel csapódik be a dugó. Próbálom lerúgni magamról a mamlaszt, de csak elengedi magát és teljes erővel a bútornak passzíroz. Tudom mit csinál, felvette a szerepét. Még részegen is olyan könnyedén megy neki. Én pedig rettenetes barátnőként csak az ajtóban álló, magas srácot figyelem. – Ne haragudj ránk! – Kérlelem, miközben a mamlasz végre feltápászkodik és már ránt is magával. - Nyugi, elhúztunk! – A vállára kap, kacagok újra, a másik fiú felé tátogva, hogy „nagyon sajnálom.” Bárcsak Ő vinne így a szobája felé. De ma éjjel Jinnel alszok, épp úgy, ahogy máskor is.

One Year Later…..
A Múlt hamvaiból építkezünk, és egy nap, a jövőnk urai leszünk.

Magányos reggel, nélküled létezem. A nap első sugarai keltenek, pislogok. Jin szobája, minden olyan ismerős. Kábán nyúlok magam mellé, tapogatom az üres ágyat és ekkor szíven üt. Jin, már nincs velem. Ruhában fekszem, a csillárra pillantok, szemeimben lassan gyűlnek a könnyek. – Miért hagytál el te barom? – Feljebb húzom a takarót, amit titkon kedvenc parfümével fújok be olykor, hogy érezhessem az illatát. Vállam megremeg, összegömbölyödve zokogok. - Hogy tehetted ezt velem? – Szavaim belevesznek a sírás morajába. Mintha elvesztettem volna egy részem és a lelkemben hatalmas, üres fekete lyuk tátongana. Bárhová nézek, csak őt látom és mégis, annyira éget a hiánya. Egészen lassan telnek a percek, vánszorog mellettem a fájdalommal töltött pillanatok sokasága. Mire magasan jár a nap, már könnyeim is elapadnak. - Megint itt aludtál? – Egy ismerősen simogató, halk hangra kapom fel a fejem. Jiho az ajtófélfának támaszkodva néz rám. – Annyira hiányzik! – Súgom és tudom, hogy megérti, mert épp úgy szenved ahogy én. Ő az egyetlen, aki tényleg átéli ezt a borzalmat velem. Külön és mégis együtt szenvedünk. - Nem szeret így látni téged! Nem érzed milyen szeretettel ölel? - Közli rezzenéstelenül, de én csak azt érzem, ahogy az arcomból hirtelen eltűnik az összes vér. Fal fehéren meredek rá. Tudom, hogy nem szándékosan csinálja, de még így is nehéz elfogadnom. - Hagyd abba Jiho! Könyörgöm, ezt most ne! -A takarót félredobva ülök fel, biztos, hogy pocsékul festek, de nem érdekel. Kimászva az ágyból átpréselem magam mellette és olyan gyorsan hagyom el a szobát, ahogyan csak lehet. Megijeszt, olykor rettegek a szavai miatt. Mégis, Jin utolsó kérése volt, hogy vigyázzunk egymásra és ezt, örömmel teljesítem. Nem csak ezért, de az öccse „párjaként”, sose mondhatom el az igazat. Azt hiszem, jobb is így. Együtt és mégis külön, így éltünk és most így szenvedünk.