Megemelem az üveget ami a kezemben van, de hiába emelem ajkaimhoz, hogy beleigyak egyáltalán nem jön belőle semmi, hiába várom a megváltó nedűt, ami majd elűzi minden rossz gondolatomat. Valószínűleg már órákkal ezelőtt megittam, és akkor sem volt tele, mégis vártam, mint aszály idején az esőt. Elemelem magamtól és fejjel lefelé fordítva rázom meg, mintha akkor kijönne belőle ami nincs is benne, de mikor ez nem történik meg elhajítom. A szőnyeg puha, így tompa hanggal koppan, majd gurul be a velem szembe lévő sarokba. Szemem jó hosszú pillanatokig le sem veszem róla, csak nézem, hogy vajon mikor mozdul el onnan, reménykedve, hogy majd valaki felveszi és elteszi onnan, felteszi az ágy melletti éjjeli szekrényre, és közli velem, hogy a világ barma vagyok, és szedjem össze magam. Semmi másra nem vágyok jobban, csak arra, hogy valaki fejbe basszon valami jó keménnyel, ami majd talán észhez térít, de ez nem történik meg, nem lép be senki sem az ajtón. Teljes a csend, szinte azt is hallani lehetne, ha valaki egy tűt ejtene le a földre, de a padlószőnyeg annak is tompítaná a hangját, és csak akkor tűnne fel bárkinek is, ha belelépne és megszúrná. Jelenleg csak az én mellkasom szúr, könnyeim már nem potyognak, valahol elvesztettem őket, mintha már erre is képtelen lennék, csak a szobán nézek körbe, és emlékek tömkelege lepi el elmémet, az elsőtől kezdve az utolsóig.
A legelső ami két évvel ezelőtt történt, aznap amikor beköltöztünk itt, ebben a szobában ültünk, még nem nagyon voltak bútorok, két rekesz sör, csak az volt, semmi más, és azokon ültünk mindketten röhögve és iszogatva. Azon vitatkoztunk kié legyen ez a szoba. Mindketten a legjobb érveinket hoztuk fel, de mégsem tudtunk megegyezni rajta. - Mi ketten vagyunk, nekünk nagyobb szoba kell tesó, ezt te is beismerheted - zeng hangja a fülemben, mind a mai napig. Igaza volt, nekik kellett a nagyobb szoba, de én mégsem akartam engedi a dolgokból. - Az lehet, de a másik szoba közelebb van mindenhez. A fürdőhöz is, ha érted mire gondolok - utalok arra, hogy Minnyvel lehet nagyon szükségük van arra, hogy ne kelljen a fél lakáson átszaladniuk, hogy a fürdőbe mehessenek, az ügyes-bajos dolgaik után. Minny... Milyen tökéletes pár voltak, mindenki szerint az iskolában ebben biztos vagyok,. még én is így gondoltam, csak belülről mart az érzés, hogy mennyivel másabb lehetett volna minden, ha nem jönnek össze. Ha nem vele jön össze. Hosszú pillanatokig ecseteltük, hogy kié lehetne ez a szoba és miért, mígnem az említett kincs be nem tette a lábát és oda nem kaptuk mindketten a tekintetünket. - Itt fogunk mi aludni? - kérdésére szinte azonnal bólintottam, mert ha ő neki ez a szoba kellett én zokszó nélkül átadtam nekik. Akkor még csak a fal sem volt kifestve, most pedig egy belakott szoba, mégsem érzem teljesen kettejükének. Talán mert nem sokat voltak bent együtt, mert Minnynek külön tanulószobája volt, nem tudom, de inkább érződik Jin szobájának.
Hamar elhalványodik a kép szemeim előtt és egészen más gondolatok jutnak eszembe, Minny hangja, majd mintha csak egy film forogna le előttem. Minden olyan gyorsan történt, még most sem tudnám megmondani, hogy mi volt az amivel elrontottuk, miért nem tudtuk megmenteni... Amikor berontottam a szobába mindenre számítottam a lány hangjának hallatán, csak arra nem, hogy az öcsém élettelen teste fogad, amint ringatózik a csillárról lógva, miközben a szék, amire felállt eldőlve hever a padlón. A mai napig érzem, ahogy akkor kifutott a vér az arcomból, testemnek nem tudtam parancsolni, és lefagytam, tudom, hogy nem lett volna szabad, hogy tennem kellett volna azonnal valamit, de nem tudtam. Pár pillanatig erejéig csak álltam ott és bámultam a testet, azon gondolkozva, hogy mit tehetnék, pedig nagyon jól tudtam, hogy mit kellene lépnem. Mégsem jutott el egy ideig, Minny érintése rántott ki a transzból, ahogy megfogta a kezemet, és mint egy villámcsapás hasított belém, hogy le kell szednem onnan ahogy csak tudom. Innentől homályosak az emlékeim, nem tudom, hogy sikerült leszednünk, de emlékszem, hogy nem lélegzett, és próbáltuk Minnyvel lélegeztetni, próbáltuk visszahozni, de esélytelen volt, mégis addig próbálkoztunk míg ki nem értek a mentők. Nem tudom ki hívta őket, azt sem, hogy jutottam be a kórházba, csak a fájdalomra emlékszem, és a dühre, amit azután éreztem miután azt mondták meghalt.
Fejemet megrázva igyekszem elkergetni ezeket az emlékeket, próbálom kiverni az egészet a fejemből, és fejemet a falhoz is vágom párszor, fáj, de nem foglalkozom vele egészen addig, amíg a képek el nem tűnnek szemem elől. Légzésemet pillaantok alatt rendezem, és mintha egy új ember lennék úgy nyitom ki a szemeimet, amiket észre se vettem, hogy lecsuktam. A velem szembe lévő oldalon a kis fotelen megpillantok valakit, aki annyira vádlón néz rám, mint soha senki más, kezében a korábban eldobott üveg, és ingatja a fejét. - Miért kell bejönni a szobámba és szemetelni, mi? - Jin hangja cseng a fejemben, és mintha az amikre korábban gondoltam el is tűnnek és arcomra egy mosoly helyezkedik el. - Nem voltál itt, gondoltam befoglalom a helyed, csak otthonossá akartam tenni - intek az üveg felé amit az imént felvett és a kezében van. Az agyam úgy tesz, mintha tényleg itt lenne, hiába tudom, hogy meghalt, mégis képes vagyok elhinni, hogy itt van, és az az egész csak egy rossz álom volt.