Tae & Xinie

A próbaterem előtt vártam volna Taeyangra a megbeszélt időpont előtt pár perccel, de természetesen most sem hazudtoltam meg magam: már 10 perces késésben voltam, amikor elfordítottam a slusszkulcsot az autóban és elindultam a házunk elől a város másik végébe. Amíg vártam, hogy a kapu kinyíljon, azért írtam egy bocsánatkérő üzenetet a fiúnak és megígértem, hogy nemsokára érkezem majd. Apám valószínűleg sokkot kapott volna azon, ahogy ennek az ígéretnek a hatására szinte tövig nyomtam a gázpedált, de nem szerettem megvárakoztatni az embereket: mondjuk, Taylor véleményét erről inkább ne kérdezze meg senki sem...
A lehetőségekhez és a délutáni forgalomhoz képest elég hamar sikerült odaérnem a tánciskola épülete elé és szerencsére parkolóhelyet is könnyen sikerült találnom, ami alapján arra következtettem, hogy valószínűleg nem sokan tartózkodnak az épületben már ilyenkor. Délután hat órára járt az idő és vasárnap volt: ilyenkor szinte kivétel nélkül mindenki a családjával, de legalábbis a barátaival tölti az idejét, nem pedig a gyakorlással. De most én sem ezért jöttem, sokkal inkább egy baráti szívességért azon az alapon, hogy Lee barátja az enyém is: és ha pont egy olyan alkalmazást készít éppen, amihez szüksége van egy balerinára, szívesen segítek neki ebben. Az már csak hab a tortán, hogy a táncot is gyakorolhatom emellett kényem és kedvem szerint.
- Szia! - lépek oda a fiúhoz, aki már a bejárati ajtó előtt áll, ki tudja mióta... - Ne haragudj, borzalmas az időérzékem - kezdem mentegetni magamat, de már nyitom is ki az ajtót, hogy ne fecséreljünk el több percet egyikünk életéből és idejéből sem.
Gyorsan köszöntöm a portást, majd végigvezetem Taeyangot a folyosón át egészen a próbateremig. - Átvehetnénk akkor majd, hogy mit is szeretnél pontosan, mit csináljak - mondom neki, miközben a sporttáskámat az egész falat lefedő tükör előtti egyik padra dobom. Nagyjából átbeszéltük üzenetben már, hogy mire is szánja az alkalmazást meg, hogy mit is szeretne vele meg velem kezdeni, de jobban szeretném még inkább letisztázni a dolgot vele, hogy egyikünk se dolgozzon feleslegesen. - Amúgy azt talán még nem is mondtam neked, de nekem személy szerint nagyon tetszik az ötleted - pont, mint amúgy minden, amihez a táncnak a legcsekélyebb köze van. - Megkérdezhetem, hogy miért pont a balettet választottad? - érdeklődök kíváncsian, miközben előhalászom a táskámból a gyakorlóruhámat és a pár balettcipőmet is.

Nem tudom mire vállalkoztam, esküszöm ötletem sincs, hogy jutottam el oda, hogy képes legyek valakire ráírni, hogy figyi már, nincs kedved kisegíteni, egy barát barátját, egy nem kis projekttel, aminek lehet nem is lesz jó végkimenetele, de próba cseresznye. Esküszöm, az agyamra ment a nagy szabadság, és az, hogy nem kell félnem már attól a vadbaromtól, de mindegy, annyira nem bánom. A telefonos beszélgetés alatt, nem úgy vettem le, hogy lenne bármi nehézségem is, de arc nélkül mindig olyan könnyen ered meg a nyelvem. Bár nagyon kedvesnek tűnt Maxine, így kicsit azért nyugodtabban szállok kocsiba. De persze, a kezem törtdelem még a kocsiban ülve is, ami nem segít abban, hogy ne vezessek túl gyorsan. Mondjuk baj nem lesz belőle, minden elég üres ilyenkor, vasárnap este kevesebb kocsi, vagy gyalogos van az utcán, így csak nem lesz bajom. Annak meg szinte nulla az esélye, hogy én okozok bajt valaki másnak.
Hat óra előtt érkezem meg a gps által mutatott helyre, így meg is állok, parkolóhely bőven van, így ki is szállok amint találtam egyet közel az ajtóhoz, és meg is állok ott. Így beszéltük meg, mivel én nem tudom a járást itt, ő viszont igen, így szerintem jobb is ha megvárom. Amúgyis csak szerencsétlenkednék ott bent egyedül. Ellenőrzöm, hogy mindenem megvan-e, a tabletem, hozzá a kis tollam, minden kis papír, ami esetleg kellhet. Szerencsére nem vagyok olyan hű de feledékeny, így általában nem szokott semmim sem hiányozni. Az órámra pillantva figyelem az időt, én értem ide túl korán, sosem pontosan érkezem, inkább mindig előtt, de a rezgésből érzem a telefonomon, hogy még várhatok itt egy kicsit. És persze be is jön, ő ír, hogy kicsit késik. Nem baj igazából, nem zavar egy pillanatig sem, addig is rajzolgatni kezdek egy vázlatot az épületről.
- Szia! - köszönök vissza azonnal, reflexből, és magam sem tudom hirtelen, hogy ki köszönt annyira elmerültem a vázlatban, de mikor felpillantok rá rájövök, és egy mosollyal legyintek. - Ugyan semmi baj - ráérek, szóval igazából gond nincs ebben, elfoglaltam magam, fel se tűnt az idő múlása, de az ő idejét nem akarom jobban húzni, így megyek is be az épületbe.
Köszönök a portásnak én is utána, majd követem is a folyosón nagy léptekkel, de igyekszem nem túl nagyokat lépni, vagy inkább gyorsan tenni, nagyon gyorsan tudok menni ha akarok. - Persze, átvehetjük - bár igazából mindegy neki, hogy mit csinál a lány, csak táncoljon, a mozdulatait akarja megfigyelni, arra lesz szüksége a játékhoz. Még sosem csinált ilyet, mégis úgy gondolja, hogy érdekes lehetne egy ilyen játék, attól függetlenül, hogy nagyon sok hasonló van, mármint a séma sok játéknál azonos. - Pedig nagyon kis vázlatosan mondtam el - hogy tudja nagyjából, hogy mire számítson, és úgy mondhasson igent, azért ijesztgetős játékokra nem mond mindenki igent, meg modernebb eszközökkel csinálják ma már. - Megihletett egy műsor, talán a Fekete hattyú volt - gondolkozom egy kicsit a címén, a film annyira nem tetszett, érdekes volt de nem is tudom. - Igazából érdekesek a balerinák, elég sok rémhírt is lehet hallani a cipőkről, és arról mit tesznek a lábbal, arról ki mennyire megy tönkre a diétában - csak remélem, hogy nem nyúlok bele nagyon kényes témába. - és ez az oka annak, hogy érdekesnek találtam, egy olyan játékra ami egy kicsit úgymond az elmebajt tárja fel, ami esetleg ezzel a foglalkozással is játhat - tökéletesnek lenni baromi nehéz lehet.

Tae & Xinie

Ahhoz képest, hogy nem szokásom idegenekkel társalogni, elég hamar belementem, hogy meghallgassam Lee barátjának ötletét, ahogy az sem jelentett nagy problémát, hogy, amint kimondta a balett szót, bele is egyezzek abba, hogy segítsek neki az alkalmazásával kapcsolatban. Ha másról lett volna szó, nem pedig a srácról, aki megmentette az életemet azon a bizonyos éjszakán, akkor talán nem is foglalkoztam volna a dologgal, talán át sem gondoltam volna, hogy megéri-e ez az egész nekem, de Lee az elmúlt hónapok során már nemcsak egy baráttá, hanem a soha meg nem született bátyámmá avanzsált, ezért, ha akartam volna sem nagyon tudtam volna nemet mondani neki. De nem is szerettem volna, mert a tánc mindig is fontos része volt az életemnek, ahhoz meg pláne, hogy csak úgy hagyjak elmenni magam mellett egy ilyen nem hétköznapi lehetőséget.
- Ó, engem már a balettal megfogtál - mosolyodok el, amint a játék vázlatát említi. - Azt láttam én is már - vagy hatvanszor minimum és még többször képzeltem el magam a főszereplő bőrében, legalábbis az őt érintő testi és lelki problémák miatt. Talán nem is tudja Taeyang, de az alkalmazás háttértörténetével sikerül is rendesen rátapintania a lényegre, valószínűleg akaratlanul. - Hát, tényleg van ebben valami igazság - veszek egy nagy levegőt és igyekszem figyelmen kívül hagyni a testem egyre sajgóbb jelzését, amint megemlíti a diéta és a balerinacipő kettősét. - De azért nem ennyire durva a helyzet - és azon kapom magam, hogy nemcsak őt, hanem magam is nyugtatni kezdem a hazug szavakkal. Aztán inkább elnevetem magam az elmebaj említésére és akaratlan igazolására is csak ne kelljen tovább feszegetni a témát. Nem mintha nem azért lennénk itt, de mindegy.
- Egyetlen egy percet kérek még, aztán akár el is kezdhetjük a magánórát - mondom mosolyt erőltetve az arcomra, mielőtt elvonulnék a terem mellett található öltözőbe, ahol másodpercekkel később már átöltözve, kétségbeesett arccal bámulok a tükörképemre. Talán nem volt jó ötlet ez a segítségnyújtás, mert, ha hosszútávon gondolkodunk, már pedig a Taeyanggal közös munka biztos nem egy-két nap lesz, előbb-utóbb személyesen én bizonyíthatom majd be neki, hogy amiért meg szerette volna alkotni ezt az alkalmazást annak tényleg volt alapja... De már lényegtelen ezen rágódnom, egyszerűen képtelen vagyok az utolsó előtti pillanatban lemondani ezt az egészet, az nem én lennék. Ezért szokás szerint inkább a tablettához nyúlok, ami minden egyes hasonló alkalommal átsegített már a nehezén és mintha mi sem történt volna, úgy megyek vissza a fiúhoz a táncterembe. - Hoztam pár zenét, választhatsz közülük, ha szeretnél - nyújtom át neki a pendriveot. Én ma csak táncolni fogok, ezért minden más döntést teljesen rá szeretnék bízni.

Nem tudom elmondani mennyire hálás vagyok Maxine-nek, hogy igent mondott erre az egészre, még úgy is, hogy csak annyit mondtam el neki, hogy horror, thriller, és puzzle játékot tervezek, ami egy elég érdekes egyvelege a dolognak. Mondhatott volna nemet természetesen, de talán egyszerűbb így, hogy ismerős, nem lehet belőle nagy baj, szerintem. Nekem mondjuk nem ismerős, de bízom Lee-ben, és mostanság az ítélőképességében is, valamit azért változott már, a fene se tudja milyen irányba pontosan.
- Igen? Akkor nagyon szeretheted amit csinálsz - ez jó, mosolygok is felé, azt hiszem, hogy a legkönnyebb olyan emberrel dolgozni, akin éklvezi azt amit csinál, és nem érzi kényszernek, hogy a kötelezőkön kívül, még itt, velem is gyakorolnia kell így. Féltem mondjuk eléggé attól, hogy kényelmetlenül fogom érezni magam, mert mondta is, hogy nagyon sok a dolga, így félő volt, hogy nagyon rabolom majd az idejét, ami a barátaira van, vagy a családjára. Nem örültem volna, hogyha így fogja fel ezt, de szerencsére megnyugodhat a lelkiismeretem, talán nincs ilyenről szó. - Tényleg? Csak az internet volt ebben a partnerem, nem igazán erősítette meg ezt más eddig. Mennyire durva amúgy? - kérdezek vissza erre, mert hát ténylegesen szeretném tudni, de talán túl erős a kérdésem hirtelen. - Mármint ilyen általánosságban, vagy ahogy hallottad mástól, nem kell azt mondani neked milyen - az lehet nem lenne a legjobb, nem akarom, hogy rosszul érezze magát, és picit be is stresszelem magam erre a gondolatra. Remek.
- Rendben, addig összeszedem a dolgokat - bólintok, és ahogy elmegy, ki is veszem a papírt, mert mégiscsak konkrétan ő az aki a mozdulatokat adja a karakternek, így valamilyen szinte róla lesz formázva, így kell egy szerződés erről. Mivel a profit egy részét így neki kell adnom, - de ha nem kellene is neki adnám - így nem árt azt lepapírozni, hogy mennyit szeretne és hogyan. Ez egy muszáj dolog, de legalább minden hivatalos lesz, és már két példányban van nálam, teljesen felkészültem, talán mindenre IS.
Amint visszatér a lány fel is pillantok rá, és a pendriveot elveszem tőle, oké, választok én, nincs azzal baj. - Rendben, addig ezt odaadnám. Nem akarom, hogy úgy érezd nem hivatalos a dolog. A profit még nincs beírva, hogy megbeszélhessük, hogy szeretnéd, de a többi adat mind benne van, Kérlek olvasd át, és ha valami nem jó, akkor átírjuk - a főbb adatok megvannak már hozzá, hogy annyival könnyebb legyen. Ha átveszi tőlem, odaadok neki egy tollat is, majd már keresem is a zenéket a kis tárolón. Nagyon sok van, de javarészt azért ismerős címek, így az egyiket ki is választom, remélem tényleg bármelyik jó neki.

Tae & Xinie

Elmosolyodok a szavaira: mégcsak nem is tudja, hogy mennyire igaza van, ami a tánccal kapcsolatos szeretetet illeti. Még tisztán emlékszem arra a napra, amikor az óvodában egy foglalkozás keretén belül először próbálhattam ki magam balerinaként. Már akkor, gyermekként, az első percben tudtam, hogy egy nap az életem fogja majd jelenteni a tánc és természetesen így is lett. - Elmondani sem tudom, hogy mennyire szeretem - az árnyoldalával együtt is. A végeláthatatlan gyakorlás, a sok előadás: a családom és a barátaim csak ezt látják és hallják tőlem, ha a balett szóba kerül, de azt már mindenki elől titkolom inkább, hogy a tánc nemcsak boldogságot tud okozni, de képes néha teljesen tönkre is tenni az embert... - Az internet valószínűleg csak élesen behatárolta azt, amit a táncosok olykor éreznek - mert teljesen más beszélni róla, mint átélni a csontig hatoló fájdalmat, ami minden mozdulatnál a lábfejedbe nyillal és amit még a legerősebb gyógyszer is csak órákra képes elhalványítani... ha egyáltalán bírja. - De, ha mesélsz róla egy kicsit bővebben, hogy miről olvastál pontosan, akkor talán én is hozzá tudok járulni az igazság tartalmához. Természetesen csak és kizárólag úgy, mintha nem személyes tapasztalatból beszélnék, hanem dolgoztam volna már olyan emberekkel együtt, akiknek láttam a táncparketten való szenvedését és hallottam a könnyel átitatott történeteiket is... - Ne aggódj, én jól megvagyok, szerencsére még nincs probléma az egészségemmel - mosolyodok el kényszeredetten és csak remélem, hogy sikerül megint azt a tökéletes pókerarcot felvennem a lehetséges kérdések elé menve, mint ami már olyan sokszor megmentett az aggódó és érdeklődő tekintetek kereszttüzétől.
- Csak nyugodtan - hagyom magára nyugodt szívvel, amint látom, hogy a kis eszköztárába burkolózik, amíg én az öltözőben igyekszem rendbe szedni magam... minden értelemben véve. A félelem ugyanis megint egyáltalán nem kíméli a szervezetem. Mintha csak egy előadásra készülnék, a fejem tetejétől teljesen lehaladva a kislábujjamig érezni kezdem a már túlságosan ismerős agóniát, ami ellen csak egy gyógymódot ismerek: a balettcipőm sarkával porrá őrölt tabletta felszabadító hatását.
Már könnyedebben mosolyogva térek vissza a terembe. Megállok Taeyang előtt és elveszem tőle a dokumentumot, hogy átolvassam, majd alá is írjam azt. - Nekem ez így tökéletesen meg is felel, viszont pénzt még mindig nem szeretnék elfogadni a segítségemért cserébe - szögezem le megint, amiről már üzenetben beszéltünk egy pár szót. - De, ha ragaszkodsz hozzá, akkor beszéljünk meg ketten egy összeget, amit aztán átutalok egy rászoruló alapítvány számlájára. Nekem amúgy sincs szükségem a pénzre, viszont más embereket nem fosztanék meg tőle, pláne, ha tényleg segítene rajtuk és az életükön.
Aztán hallom megszólalni a táncpróbákon is sokat játszott zeneszámot, amitől egyszerre bizseregni kezd mind a két lábfejem meg úgy általánosságban az egész testem. - Remek választás - és már pattanok is a barna parketta közepére, hogy táncolni kezdhessek. - Improvizáljak vagy hogy szeretnéd? - kérdezem, miközben elkezdek bemelegíteni.

Csak mosolygok rá, mikor azt mondja elmondani sem tudja mennyire szereti a táncot. Pont erre volt szükségem igazából, mert így még talán azt a szeretetet is meg tudom fogni egy kicsit, és akkor láthatom, hogy milyen is ez. Én még magamon se látom azt, hogy mennyire szeretem a játékokat, csak ha kiemeli nekem valaki, hogy látja mennyire imádom. Annyira megszoktam már, hogy van és csinálom, hogy fel sem tűnik mennyire fel tud pörgetni, ha kijön egy új játék, bár lehet akkor tűnne csak fel, ha esetleg nem tudnám megvenni, akkor érezhető lenne. - Ebben biztos vagyok. Az internet általában vagy kamuzik, vagy csak épphogy megy bele az ilyen témákba - pedig amúgy fontos lenne, hogy az olyanok, akik ezzel küzdenek lássák, hogy nem csak egyedül vannak, és találhatnak segítséget erre. Valahogy talán ilyesmit kerestem amikor a játékok világába bevetettem magam, egy olyat helyet, ahol mindent kiadhatok magamból, és meg is történt. Megtaláltam azt az embert, akinek kiadhattam mindent, de közben mégsem sokat, az anonimitást megtartva ment minden. - Az sokat segítene! - kicsit fellelkesülök, de nem szeretném tudni, hogy konkrétan magáról beszél vagy sem, mert bevallom fogalmam sincs milyen tanácsot tudnék adni. Ne tedd? Biztosan hatásos lenne. - Igazából nagyon általános dolgokat is találtam, hogy a cipő kialakítása tönkreteszi, sőt el is törheti a lábujjakat, vannak olyanok akik többet nem is tudnak táncolni - kezdek bele így hirtelenjében. De ez tényleg olyan, amit azért lehet gondolni. - A diéta, ami miatt kialakulhat bulímia, anorexia, gondolom nagyon nem kell ebbe belemennem - a kettő nem ugyanaz, mégis sokan keverik, de ez is nagyon kis általános tudom. - Találtam egy blogot is, ahogy a lány arról ír hosszan, hogy tette tönkre az idegeit a sok próba, a veszekedés vele, hogy mennyire kövér balerinához képest, és lassan kezdte elveszteni az eszét is, és a mai napig gyógyszereken él, hogy egyben tartsa magát - fogalmam sincs milyen gyógyszerek lehetnek olyanok, amik ezen segítenek, de lehet jobb is, ha nem tudom. - Mindenkinek megvannak a maga démonai, nem akarom felszaggatni őket - ezzel kicsit azt is mondom, hogy örülök annak, hogy nincs baja, meg azt is, hogyha lenne sem akarnám megpiszkálni, nem akarom, hogy rosszul érezze magát.
- Milyen szervezetnek szeretnéd átutalni? Mert ha gondolod akkor már írhatjuk őket ebbe is bele, és akkor nem kering a pénz mindenfele. Rajta lenne ugyanúgy a neved meg az indok is az utaláson, tudnának róla kitől megy nekik - ha esetleg emiatt nem akarná, hogy tőlem egyből oda érkezzen. - De természetesen szívesen utalom neked, csak ha esetleg könnyebb, akkor lehet így is - mosolygok rá egy picit, mindent megoldhatunk, ha akarjuk.
- Ennek örülök - akkor nem választottam rossz zenét, aminek szerintem nem csak én örülnék. - Igazából ahogy kényelmesebb, nyugodtan melegíts be rendesen meg minden, nehogy meghúzd magad - mert nekem igazéból teljesen mindegy mit csinál, nem akarom megszabni, csak megnézni, és abból építkezni. Azt meg végképpen nem szeretném, ha valami baja lenne, és nem csak a közös munka miatt. - Nekem tökéletes az improvizálás is, és az is, hogyha valaki korábbi betanult mozdulatsort csinálsz - amolyan munkáról van szó, így könnyebben tudok beszélni.

Tae & Xinie

Egy darabig nem is tudom eldönteni, hogy melyik opció lenne számomra a jobb: ha elhitetném vele, hogy az internet tényleg nagy részben csak valótlant állít a balerinák testi és lelki sérüléseiről, vagy ha kicsit beengedném a színfalak mögé és elárulnék neki pár, a mi táncos körünkben ugyan nem nagy, de a közönség előtt valószínűleg megbotránkoztatást kiváltó titkot, ami lényegében ott van a világ orra előtt, csak éppen senki nem veszi észre vagy nem tulajdonít neki nagy jelentőséget? Végül a második lehetőségnél maradok egy kis füllentéssel egybekötve: mert természetesen magamról fogok majd mesélni neki és a saját rossz tapasztalataimról, de ezt neki nem feltétlen kell tudnia, nekem személy szerint sokkal jobb és egyszerűbb lesz, ha azt hiszi, hogy az egyik ismerősömről beszélek. - Sajnos mindhárom felvetésre azt kell, hogy mondjam: nagyon is igaz. Persze, nem minden táncos esetében, mert mint mindenhol máshol, köztünk is vannak olyan személyek, akik személyiségileg erősebb karakterek és például a hosszútávú gyakorlás vagy a diéta nem tudja őket annyira megviselni, mint azokat, akiket akár egy rosszul sikerült lépés is szinte ketté tör - emlékszek vissza arra a táncpróbára, ahol bármennyire is igyekeztem, mégis sikerült kiesnem a tökéletes szerepből, amit az évek alatt nehéz munkával, de csak kialakítottam magamnak. - Viszont a testi fájdalmak talán gyakoribb velejárói a táncnak, mint az őrület - ha azt nem vesszük figyelembe, hogy egy idő után már magaddal is azon vitatkozol a tükör előtt, hogy elég vékony vagy-e már az előadás főszerepéhez vagy sem? - Ha lennének, nem tagadnám le őket és beszélnék róluk - mert úgyis mindenki azt tanácsolná ilyen esetben, hogy forduljon az ember pszichiáterhez, de legalábbis valamilyen orvoshoz mindenképpen. A kéretlen tanácsok egy adag szánalommal kísérve pedig egyik táncosnak sem a vágyálmai...
- Annak az árvaháznak, akik minden hónapban tartanak nyílt napot és lehet látogatni a gyerekeket - mondom eltökélve, majd rá is írom az intézmény adatait a dokumentumra. Apával már elmentünk egy pár ilyen alkalomra és bár mindig eléggé megviselt látni az árva gyermekeket, de örültem, ha tudtam egy kis boldogságot csempészni a napjaikba. Ezért nem is volt kérdés, hogy melyik intézmény számára szeretném elutalni a Taeyang által felajánlott összeget. - Oké, akkor válasszuk az egyszerűbb utat és menjen egyből az intézet számlájára - mosolyodok el kedvesen, nekem ugyanis teljesen mindegy, hogy hogyan oldjuk meg az adminisztrációt.
Megfogadom a tanácsát meg amúgy is mindig az első dolgom, hogy rendes bemelegítést végezzek, mielőtt táncolni kezdenék: nem akarok ugyanis lesérülni, pláne, mivel a pár hónap múlva megtartandó előadásra gyakorolunk már hetek óta és nem lenne jó az utolsó előtti pillanatban kiesni a szereplők köréből. Éppen ezért pár percig csak a végtagjaimat nyújtom, aztán kezdek el csak az egyik kedvenc, saját [You must be registered and logged in to see this link.] építkezni. A mozdulatok már annyira berögzültek a rengeteg gyakorlás után, hogy egy másodpercig sem kell gondolkoznom rajtuk, még azt is elfelejtem, hogy Tayeang a teremben van és átadom magam a balett varázsának.

Fogalmam sincs, hogy tényleg milyen lehet a táncosok élete, de abban viszont teljesen biztos vagyok, hogy nem fenékig tejfel, ahogy azt szokták mondani. Én biztosan nem tudnék még azzal is megbirkózni, amit olvasni lehet erről a foglalkozásról, amennyi rossz dolog volt az életemben, pont egy ilyenre nem lett volna szükségem. A saját bajommal nem tudtam megküzdeni, nemhogy akkor még rátenni egy ilyen lapátnyi szart, mert ezt szebben nem tudom megmondani. Persze lehet amit írnak nem teljesen igaz, ezért is hallgatom Maxinet olyan figyelmesen, mint még soha senkit sem Hyerimen kívül. Érdekel, hogy mit mond, és nagyon hasznos is persze. - Tehát akkor igazából személyiségfüggő ez is, mint a legtöbb hasonló "betegség" - direkt használom a kis jelet az ujjaimmal mutatva, mert ezt nem nevezném teljesen betegségnek, vagy gyengeségnek, mert nem az. Mindenki viszi tovább, mintha mi sem történt volna, ez pedig hatalmas erőről tesz bizonyosságot szerintem legalábbis. - És a testi végig kíséri az egészet nem? Gondolom a lelki az a megterhelés után alakul csak ki, már ha kialakul - nem akarok olyat mondani, hogy az mindig jön magával a balettel mert az nem hinném, hogy igaz lenne, de ha jön, akkor az csak idővel történik meg, amikor már túl sok minden. - Ehhez lehet egy pici megjegyzésem? lehet nem akarja halani vagy ilyenek, de talán ha kimondom még akár segíthet is valakinek a dolog. - Szerintem hülyeség az a tanács, hogyha baja van az embernek forduljon szakemberhez és ne titkolja. Egy barát, vagy hasonló akiben megbízik az ember oké, de szerintem a szakember túl erős az elején - persze, ha régóta fennáll a dolog az más, nekem már az kellett volna szerintem, de most egészen rendben van minden.
- Oh, az tudom melyik, ott mindig olyan aranyos mindenki, voltam már ott a barátnőmmel - olyan furcsa kimondani ezt a szót, de annál boldogabb vagyok, mert tényleg hívhatom annak. Hiszen nincs már más, cask mi, és végre minden rossz gondolatnak vége. Amint megvan a papírral a lány, aláfirkantom én is mindenhol és az egyik példányt egy az egyben átadom neki, mert az az övé, és nála kell lennie, ha esetleg valami változást, vagy bármit szeretne. - Rendben, akkor utalom oda, másolatot kapsz majd te is az utalásokról, már csak azért is, hogy minden teljesen hivatalos lehessen - mert nem akarok bajt belőle se az ő fejére, se az enyémre.
Amint belekezd a táncba a bemelegítés után a rendes füzetemet veszem elő, és a ceruzámat, abba kezdek el apró kis skicceket rajzolni, kissé pálcika embereseket, de a forgásokat, a láb emeléseit csak így tudom könnyen és gyorsan felvázolni, és a nyilakkal jelzem az irányokat is. Mindent igyekszem a legpontosabban levázlatolni, hogy utána a következő alkalommal már jobban tudjak figyelni arra mennyire kecses. Az biztos, hogy látszik az arcán mennyire élvezi amit csinál, ez az amit ma még papíron nem fogok tudni megfogni, de nem lesz később se könnyebb dolgom vele, ezeket nehéz visszaadni.

Tae & Xinie

- Igen, mondhatjuk így is - mert tényleg sok múlik azon, hogy milyen az ember maga: mennyire rendelkezik erős személyiséggel, amivel, ha úgy alakul, akkor el tudja viselni az élet megpróbáltatásait. Sokan talán pontosan ennek a jellemnek a hiányában buknak el, mert nem képesek megküzdeni az akadályokkal, gyenge önmagukkal karöltve meg csak hagyják, hogy elsodorja őket a vihar, ami éppen lecsapni készül rájuk. - Eleinte még nem vagy legalábbis nem veszed észre, hogy mennyire képes tönkretenni a tested a folyamatos, szinte megállás nélküli gyakorlás. Aztán szépen-lassan a szervezeted lesz az, ami ráébreszt arra, hogy valami nagyon nincs rendben - és akkor kellene segítséget kérned, mégsem teszed meg, mert a tánc számodra egyenlő az élettel és semmiféleképpen sem szeretnéd magad mögött hagyni. - A lelki megrázkódtatás meg talán tényleg csak a fizikai megterhelés után következik be: de néha mégis sokkal erőteljesebb, mint a testi fájdalom - legalábbis számomra az, mert, ha egy kicsit is bele kell gondolnom abba, hogy egy nap a balett már nem lesz része a mindennapjaimnak, az sokkal jobban lüktet az egész fejemben, mint a lábujjaim egy fél napos táncpróba letelte után. - Szerintem a legnehezebb az, hogy megnyílj valaki előtt: lehet az család, barát, esetleg szakember. Rendkívül nehéz ugyanis beismerni, hogy valami baj van veled, még akár önmagadnak is - egészítem ki Taeyang gondolatmenetét a segítség témakörében.
- Tényleg? - érdeklődöm kedvesen, amint az említett árvaházról kezd el beszélni. - Igen, nagyon aranyosak a személyzet tagjai és a gyermekek is. A segítséget pedig náluk jobban talán nem érdemli meg senki sem - mert szülők nélkül felnőni nem egy lányálom és nem mindenkinek lehet egy olyan édesapja, mint nekem, aki anyám lelépése után egyszerre átveszi a másik szülő szerepét is. - Rendben, tökéletes lesz így - bólintok a szavaira. A hivatalos ügyintézést pedig inkább rábízom, valószínűleg neki több tapasztalata van benne, mint nekem.
A táncban viszont már én uralom az egész termet, ennek ellenére igyekszem eleinte lassú és könnyen megjegyezhető, illetve lerajzolható mozdulatokkal dolgozni, majd ahogy egyre inkább elkezd átjárni a szokásos érzés úgy töltöm meg a felhangzó zenei ritmusokat egyre gyorsabbnak ható gesztusokkal. Még néhány számomra is ismeretlen elemet is belecsempészek az eredetileg kialakított koreográfiába improvizációképpen annyira elkábít a tánc ereje.
Hosszú percekkel később nézek csak fel a fiúra, amint a zene elhalkul, majd véget is ér. - Nos, az előbbi egy egészen egyszerű táncmozdulatokból álló koreográfia lett volna - nyugtázom az elmúlt perceket. - Ha gondolod, áttérhetünk esetleg egy kicsit másabb hangvételű stílusra is. Sokan azt hiszik, hogy a balett egy viszonylag hasonló elemekből felépített táncforma, de én személy szerint fontosnak tartom, hogy minél egyedibb legyen a megvalósítás és annak sem vagyok ellenére, hogy más típusokból is átemeljünk egy-két gesztust. Szerencsére a tánciskola tanárai sincsenek ez ellen, ezért a táncosok elég szabadon élhetik ki a kreativitásukat az előadásokon.

Nem lehet egyszerű nekik ebben teljesen biztos vagyok, és abban is, hogy nagyon erősnek kell lennie az embernek ahhoz, hogy fel tudja dolgozni ezeket a dolgokat. Amiket olvastam, abból úgy érzem én nem tudnám elviselni, így a lányra aki itt áll velem, rá felnézek, ha csak egy ügyes kis álca, akkor is nagyon jól csinálja, nekem szerintem ez egyáltalán nem menne. - Tehát a tested jelzéseire kell figyelni, mert abból lehet, leginkább észrevenni, ha baj van? - na ez már más, én nem a testem reakcióiból tudtam, bár nem is a fizikai fájdalom volt, amivel gondom volt. Persze, az sem volt jó, nem tetszett, és jelezte a testem, hogy nagyon gyorsan tennem kellene ellene, de mégsem történt ez meg. Inkább hagytam, hogy maga alá söpörjön valaki, és csak vártam a végét. A tánc gondolom nem ilyen, ha élvezed, és szereted, akkor nem a végét várod, hanem a fájdalom mellett élvezed azt amit csinálsz. Ez nálam kimaradt. - Nem véletlen vagdossák magukat az emberek, úgy tudom, hogy azért teszik, mert a fizikai kicsit elvonja a figyelmet lelki fájdalomról, és kicsit megnyugszik a lelkük - na sajnos ez viszont tapasztalat, kicsit el is húzom a számat, és igyekszem nem a karom felé nyúlni. Az elég látványos lenne szerintem, és takarja a felsőm, mindig takarja, mégis ott van a félsz bennem, hogy egy ilyen beszélgetés alatt feltűnhet valakinek. - Önmagadnak a legnehezebb, de ha az sikerül, akkor már egy fokkal könnyebb elmondani valaki másnak. És a szakembernél talán egyszerűbb valaki olyannal beszélni aki valami hasonlót élt át, és ismeri, hogy mennyi szenvedés jár vele teszem még hozzá, hiszen szerintem egyszerűbb, mint egy barátnak elmondani, aki nem is érti, hogy ez miért alakul ki, vagy egy szakemberrel aki látott már mindent, és kicsit más oldalról közelíti meg a dolgokat. saját magaddal megküzdeni meg még annál is nehezebb.
- Igen, még csak egyszer voltunk ott, de biztosan járunk majd még arra -  mert tényleg mindenki kedves volt, a gyerekek meg nagyon életvidámak, és aranyosak. - Ebben egyetértek veled, megérdemlik a segítséget - mosolygok erre, de mivel sikeresen megbeszélünk mindent, és a szerződés rendben van, így elteszem a magam példányát.
. Egyszerű? Inkább varázslatos! - nem bánom, hogy a balett lett az a tánc amit választottam, pedig lehetett volna mást is, és Maxine szeretete a táncban sok mindent visszaad. - Persze, jöhet, kíváncsi vagyok - teljesen fellelkesültem, és lapozok is a füzetemben, és felcímkézem az oldalakat, hogy honnan kezdődik a következő koreográfia.

Tae & Xinie

Már lassan fel sem tűnik, hogy más nevében beszélek-e még Taeyangnak vagy a saját tapasztalataimat osztom meg vele akaratlanul is, de a szavak úgy peregnek ki az ajkaim közül, mintha mindig is arra vártam volna, hogy megoszthassam őket valakivel. És igazából, még ha nem is vallottam be eddig magamnak, ez így is volt: annyira vágytam egy emberre, aki nem ismer és ezért nem is ítélkezik rólam, akinek elmondom a tánccal kapcsolatos történetemet és nem kérdez vissza feleslegesen, mindösszesen csak hagyja, hogy kiadjam magamból a fájdalmat mondatokba foglalva. Valószínűleg ezt teszem most éppen meg és kimondottan jól is esik, annak ellenére, hogy a téma kicsit sem vidám. - Szerintem, amíg nem veszed észre, hogy például fáj a lábfejed minden egyes forgásnál, addig az sem fog feltűnni, hogy lelkileg nem vagy a toppon - legalábbis én csak akkor ébredtem rá, hogy valami probléma van a testemmel, amikor egy előadás után a lépcsőn lefelé sétálva olyan fájdalom hasított belém, hogy legurultam róla pár fokot, mert a lábaim egyszerűen csak kicsúsztak alólam, mintha ott sem lettek volna. - Igen, ez így van - bólintok a szavait igazolva. Bár én inkább a gyógyszerekkel, mostanában pedig a kábítószerrel igyekszem minél inkább elnyomni a minduntalan visszatérő fájdalmat, de el tudom képzelni azt is, hogy min mennek keresztül azok az emberek, akik önbántalmazással engedik ki magukból a feszültséget. - Ha sikerül - nyomom meg erőteljesen az első szót. Nekem még például nem ment, hiába álltam már ezerszer a tükör előtt magamat bámulva: csak azt tudtam hajtogatni a tükörképemnek, hogy egyszer majd minden jobb lesz és elmúlik a fájdalom is talán. És minden egyes szót el is hittem magamnak, az a legszomorúbb az egészben, pedig nagyon is jól tudtam, hogy végig csak hazudok róla...
- Én szinte minden hónapban egyszer ellátogatok oda az édesapámmal - és hagyunk ott az intézetnek egy nagyobb összeget a hirtelen jött családi vagyonból. Ezért is szerettem volna, ha a Taeyang által felajánlott fizetséget is jótékony célra fordíthatom és odaadományozhatom a szomorú sorsú gyermekeknek, mert bárhonnan is szerezze az apám azt a sok pénzt, ha segíthet az ember vele azokon, akik tényleg megérdemlik, azzal már talán jóvá is teszi néhány hibáját.
Elmosolyodok a szavaira: mindig jól tud esni, ha bárki a táncot élteti előttem. - Hát, remélem, hogy a többi koreográfia is tetszeni fog majd. Elég sokat szoktam magamban dolgozni rajtuk, igaz, hogy vannak köztük olyanok, amiket a tanárral és a többi táncossal együtt gondolunk ki és valósítunk meg, de én azért is járok be sokszor egyedül gyakorolni, hogy a saját gondolataimmal is tudjak foglalkozni a balettel kapcsolatban. A következő [You must be registered and logged in to see this link.] pedig, amit eltáncolok neki, inkább a közös ötletelés szüleménye néhány modernebb elemmel megspékelve, ahogy a zene is más: erőteljesebb és karakánabb. A táncmozdulatokban pedig szinte bele lehet látni azt az örökös vívódást, ami talán a balettet és a táncosait a legjobban jellemzi.

Érdekes ez a téma, mert még a saját kis dolgaimat is bele tudom vonni, még akkor is, ha nem akarom, mert szeretném elfelejteni azokat az időket, amikor vagdostam magam. Az nem ma volt, a gond csak az, hogy a gondolat, hogyha valami rossz történik valami olyan rossz, mint pár hónapja az a hatalmas veszekedés, akkor igenis újra átszalad a gondolat a fejemen, hogy nincs más mód, meg kell tennem, mert csak akkor lehet jobb. Pedig az önmarcangolás, és vagdosás, nem sokat segített eddig sem, és szerintem ezután sem fog. Hiába tűnik a legegyszerűbb, megokosabb módszernek, mégis az a legnagyobb hülyeség amit tehetek. Tudom magamról nagyon jól. - Szerintem minden ember érzékeli, hogyha baj ha, a lelkit nem észrevenni nehéz, hanem értelmezni. A levertséget arra fogja mindenki, hogy fáradt, nem aludt sokat. Ha nehezebben veszi rá magát valamire bele sem gondol abba, hogy a depresszió is ugyanilyen tünetekkel jár, inkább elhessegeti, mintha az megoldaná, és halogatja még a végig gondolását is - én legalábbis így látom, a letargikus hangulatomat ráfogtam az időre, az alváshiányra, arra, hogy rossz lábbal keltem, és sokáig eszembe sem jutott, hogy mélyebb bajok lehetnek, és tenni se tettem ellene. Ma már könnyebb, így, hogy Hyerim tényleg mindenben mellettem van, vele sem szívesen beszélem meg, mert nem akarom terhelni, de has észreveszi a bajt, vele szívesebben megtárgyalom, mint mondjuk Leevel akinek megvan a véleménye mindenről. - Bár nem mondanám, hogy mindenki szereti azt, ha nyoma marad, gondolom a gyógyszerek is jó alternatíva, meg a drogok - ahogy érzem legalábbis, nekem is jók voltak a gyógyszerek amíg kellettek, most már mondjuk, hogy leszoktam róla, de már nincsenek is akkora fájdalmaim, hogy marékszámra tömjem anyám gyógyszereit. Azok se hatottak már a végén. - Persze, ha... Önmagunknak a legnehezebb, nem? - nevetek fel egy kicsit, tényleg baromi nehéz bevallani, hogy gond van, akkor is, ha az elejétől sejti az ember.
- Ez egy igazán jó családi programnak hangzik egyéként. Van valami kapcsolatotok is velük, vagy csak úgy szimplán választottátok azt a helyet? - remélem nem, túl pofálnak a kérésem, és rendben van úgy egyébként, hogy ilyet kérdezek. Tényleg csak kíváncsiság, hogy miért pont azt a helyet választották meg erre, mert lehet nincs semmi alapja, aztán a fene se tudhatja.
- Biztosan csodás lesz - már ha csak abból indulok ki, hogy az előzőt is mennyire szépen táncolta el, tudom, hogy ez is szép lesz. Érzékelhetően más, a mozdulatok tematikája is mintha változna, talán még kicsit el is gondolkodtató, hogy mit is szeretne mondani a tánc, de sajnos most nincs időm összerakni a képet, mert nagyon is igyekszem rajzolni minden pillanatot, hogy ne maradjak le egyetlen mozzanatról sem.