linz + carla

Ha azt mondom túl sok minden kavarog bennem, vajon pontosan írok le minden rezdülést, ami éri a testem, és a lelkem? Vagy pontosabb lenne ha egy fuldokló halhoz hasonlítanám az egész rohadt életet ami egyik percről a másikra fordult a feje tetejére, és minden, ami valaha volt a semmibe veszett. Kámforrá vált. Mintha egy addig szépen felépített homokvár összedőlt volna, választási lehetőséget sem hagyva arra, hogy eldöntsem mit akarok - a homokvárat, vagy a valóságot. De a szél elfújta a váramat, és a csúf igazsággal kénytelen vagyok szembenézni - még ha az idő nagy részében próbálom is elkerülni, és inkább járok buliról bulira, élek italról italra, és veszek levegőt cigiről cigire, minthogy egy pillanatra is megálljak, mert ha megállok, el kell gondolkoznom. Onnan pedig egyszerűen tudom, hogy nincs tovább. Nincs visszaút, ott fogok ragadni egy fájdalmas kínzó emlékképben és soha többé nem lesz erőm kitörni onnan. Mert csak addig vagyok olyan kibaszottul erős, amíg a tüdőmet égeti a füst, és a táskámban legalább valamifajta fű maradvány leledzik. Akkor tudom, hogy az első mosdóban elbújva csak két slukk, és a gondolataim azonnal elszállnak.
Leállítom a motort, és az út szélén magasodó házra nézek. Ha jobban belegondolok, talán még sosem jártam bent. Tettük már ki az ajtóban, hoztuk haza elázva bulikból - mármint én voltam elázva -, de még sosem léptem be az ajtón. Őszintén szólva volt idő, mikor kifejezetten nem akartam volna belépni. Az az idő, amikor Linz említése inkabb ellenszenvet, és gúnyt váltott ki belőlem, mint bármifajta gyengéd, baráti érzelmet. Az az idő, amikor a puszta jelenléte miatt felment bennem a pumpa, mert olyan kicseszettül tökéletesnek tűnt - nem úgy mint Xinie, hanem mint azok a csajok akikről lerí, hogy lenéznek minket csak azért, mert nem vetünk meg egy görbe estét, vagy egy szexi pasit. Pontosan ilyennek láttam akkoriban. A habos babos énjével együtt. Undorítóan tökéletesnek, és nem is érdekelt, hogy vajon igaz -e. Ha a csajok nem lennének, messziről kerültem volna őt. Megcsóválom a fejem az emlékek hatására, és inkább kimászom a kocsiból. A halk zárkattanás figyelmeztetése után sétalok el az ajtóig. Bekopogok, és amint ajtót nyit besétálok mellette - Bocs, hogy késtem. Mi a franc az  a bio, gél állagú ételfesték? Tudod, hogy hogyan néztek rám  a boltban? Mint kakadura az állatkertben - megforgatom a szemeimet, és megpördülök a tengelyem körül, hogy szembenézhessek vele. Igazából hálásnak kellene lennem, és az is vagyok! Komolyan. A nővérem rendkívül édesszájú, én pedig körülbelül annyit tudok a konyháról, hogy a forró olajba nem öntünk vizet. Linz nélkül képtelenség lenne olyan tortát összehozni neki, amitől azt akarja majd, hogy ha kell, életem végéig vele lakjak. Taylornál szuper. Jobb szobatársat elképzelni sem tudnék, de nem akarok piócaként élősködni rajtuk. Talán épp itt az idehe, hogy rendbe tegyem a családom. A hajamba túrok - Bocsi, Linz. Szar napjaim vannak. Hozzá kezdhetünk? Hoztam mindent, amit kértél - felmutatom a kezemben szorongatott táskát, és kedves mosolyt intézek felé.

carlakadu+ linzie

Nem is tudta, hol kezdje? Végre sorozatozhatna. Végre énekelve rohangálhatna a lakásban, végre mosolyoghatna, megszólalhatna, ihatna mást mint vizet a csapból. Igazából meg is teszi, már megivott egy doboz kólát, evett a csokis sütiből a spájzban. Végre boldog volt, még ha csak kis időre is, legalábbis erre a hétre. Szülei elutaztak, tengerpartra, melegbe, luxusba, és vitték magukkal az egyik szegény leányt a templomból. Helyette. Elvégre ő egy szégyen most már, nem? Már nem mutatkozhat a szülőkkel, még a végén azt hinnék, támogatást kap. Hiszen már a templomba se teheti be a lábát.
A tiktok lustán pörgött a telefon kijelzőjén, csupa csupa tortarecept amik könnyen elkészíthetők, és még jól is néznek ki. Igaz, hogy már rég megvan, mit fogtokk sütni, tippek, trükkök, praktikák sosem ártanak. Hónapokkal ezelőtt nem gondolta volna, hogy majd Te ott fogsz állni a konyhában, és majd együtt sütögettek, keveritek a tésztát – talán mélyen még azt is elképzelte, ahogy hatalmas kacagások között egymásra fújjátok a lisztet mint a romantikus filmekben – díszítetek. Mindent, amit stresszoldásra találtak ki, amit ő maga is annyira élvez, mint szinte semmi mást. A tortavideók közé néhány ultracuki kutyásvideó kerül, amikor a kopogás a fülébe mászik. Hatalmas sóhajjal tápászkodik fel a fotelből, de csak mert annyira kényelmesen feküdt, benne hetek óta elsőnek. Hogy hiányzott neki.

A apró termeted utószele majdnem elsodorja, ahogy elröppensz mellette az ajtóban, mosolygásra késztetve. – Nem volt ám ennyire kötelező hogy bio legyen, annyiban különbözik hogy gelatin helyett agar-agar van benne... –  a végére elhalkul, hiszen nagy eséllyel úgysem érdekel ez az apró kis információ. Az ajtó puhán csukódik be, ahogy a konyha felé mutat, és követve téged, pislogva a hatalmas szatyorra ami a kezeden csüng. – Rá se ránts. –  Legyint. Nem kapott tőled semmi rosszat, most semmit, nyiltan sose semmit, nem ez a kis kifakadás – pláne hogy mennyire elképesztő aranyosnak tartja – fogja a földre küldeni. Aprót bólint, megkerülve a pultot szedi elő az összes tálat amire szükségetek lesz és a legjobb barátját. A robotgépet. – Carla, ismerd meg Courtney-t. Courtney, ő itt Carla, ma ő is fog veled dolgozni. Légy vele kedves! – Régi gép már, néha meg kell paskolni bátorítóan a tetejét. Rád pillant, kéréssel a szemében, remélve, hogy nem nézed teljesen idiótának. A plut szélén lévő apró fogasról leakasztódik két kötény, óriási pitypangokkal. Borzalmasan ronda darabok. – Arra gondoltam, hogy ameddig én kimérem a folyékony összetevőket, és akármilyen fura, a cukor is ebbe tartozik, addig te összemorzsolhatnád a lisztet a vajjal. –  Halkan beszél, mögéd áll, és hajadat finoman oldalra húzva megköti a masnit.

linz + carla

- Csajszi. Biot mondtál, biot hoztam. Ha hozzá teszed, hogy nem muszáj, nem járok be érte három boltot is! Sütési analfabéta vagyok. Ha piát kell keverni én vagyok a te embered, de ennyi - széttarom a karjaimat a drámai hatás érdekében, és az él a hangomban olyan erősen visszhangzik, hogy véletlenül felsértem vele a bőrét. Pedig nem így akartam. Nem ezzel a hnagsúllyal, nem ezzel az arckifejezéssel, de egyszerűen így sikerült. Nem tehetek róla - valami megmagyarázhatatlan indokból kifolyólag képtelen vagyok vele egy légtérben azt a hangot megütni, amit igazán szeretnék. Talán csak a megszokás hajszol ebbe bele, vagy valami felsőbb hatalom, esetleg az önérzetem nem engedi, hogy egy árnyalatnyival is másképp álljak hozzá. A konyhában csak a pultra pakolom a táskát és magamban imádkozom benne, hogy a közös sütés inkább csaj azt takarja, hogy ő süt, én pedig jó kiskukta módjára, nos... Leginkább csak nézem. Mindenki egészségének érdekében.
Figyelem ahogy minden szép lassan a helyére kerül, és bizonyosan a legbutább tekintettel nézek rá, és Courtney-ra. Cortney a robotgép. Zseniális.
- Ugye, nem kell bemutatkoznom neki? - őszintén reménykedek a nemleges válaszban, mert ha igennel felelne nem lennék képes megtenni. Nem, az már túl sok lenne nekem ital nélkül. Követem a tekintetét, az alakját ahogy a kötényekhez ér, és megfordul a fejemben, hogy az egészet menten visszavonom. Sok munka, Courtney aki valószínűleg robotgép létére ezerszer ügyesebb nálam és ezek a... Divat ellen elkövetett merényletek. Felsóhajtok - Csajszi, legközelebb hozok neked olyat, amitől a nagymamám nem fakad sírva - gondolok itt a kötényre, és közben valami kozmikus csoda részeként szinte utalok rá, hogy lesz még ilyen.
- Szóval én csinálom a piszkos melót? - ennyit arról, hogy a kispadról nézem a meccset. Bedobtak csatárnak. A mosoly azonban az arcomra kerül - leginkább a finomság és gyengédség miatt, ahogy a hajamhoz ér, mielőtt a masnival babrálna. Én közben már kisajátítottam egy tálat magamnak, és készülök életem alakítására. Liszt, vaj a tálba, de ezek után kétségbeesve nézek rá - Akkor most.. komolyan.. bele kell.. fúj - morzsolni próbálom, de a vaj csak az ujjaimra ragad, a liszt elszalad előlem, én pedig már a létezésemet is kezdem megbánni.
- Egyáltalán jól csinálom? - rá pillantok, kétségbeesve várom a visszajelzést, de a kezem egy pillanatra sem nyugszik, és őszintén: egyszer csak meglátom a fényt az alagút végén - Hé, működik - az a fene nagy diadalittas vigyor, ami az arcomat díszíti túl nagy az aprócska dologhoz képest. Ami lényegében nem is az én érdemem. Csak a testhőé ami melengeti a vajat. Emiatt pedig úgy érzem, hogy igenis megérdemlek egy kis jutalmat. Magamhoz képest már így is tettem, mint gondoltam volna, szóval végre a szemeibe nézek, hogy a legártatlanabb arckifejezésemet elővéve szóljak hozzá - Hoztam egy kis rumot. Eredetileg a tortába, gyakorlatilag nem tennéd meg, hogy töltesz nekem egy pohárkát?