Ennél láthatóbban nem is szenvedhetnék és ezt apa is nagyon jól tudja, amint, miután végigsimít a hajamon, majd az arcomon, pár bankjegyet a kezembe nyomva próbál megnyerni magának, bocsánatkérés gyanánt.
- Lehet, hogy még jól fog ma jönni, kicsim.

- Maxine, kérlek viselkedj és ne drámázz! Ez most nem a táncterem, ahol mindez megengedett.
Válaszként csak pislogtam anyámra, bármilyen arckifejezés nélkül. Viszont a tekintetembe igyekeztem minden létező ellenszenvemet belenyüstölni, csak, hogy érezze, mit is gondolok most éppen róla... és az új családjáról. Meg amúgy is.
Nem értem őt! Hogy kérheti tőlem, hogy mosolyogva fogadjam az újdonsült barátját, aki egész egyszerűen elfoglalta az édesapám helyét az életében, és a hirtelen jött mostohafiát, akit már most úgy kezel a gyermekeként, mint ahogyan engem kellett volna egész eddigi életemben...
- Azt hiszem, nekem ebből elég is volt ennyi - gyűröm galacsinná a szalvétát és a tányérra dobom, amin az este vacsorája majdnem teljes egészében, hiánytalanul foglal helyet. Én pedig felállok és a mosdó felé veszem az irányt, mit sem törődve anyám hangos kárálásával.

Percekkel később már a vacsora maradékától megszabadulva lököm ki a mosdó ajtaját, hogy a tükörbe nézve konstatáljam, hogy mekkora csalódás vagyok nemcsak az anyám, hanem saját magam számára is...
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen sokáig tart elintézni a... dolgodat.
- Te meg mi a francot keresel a női mosdóban? Esetleg nem vagy tisztában az identitásoddal?
- Erős szavak ezek attól a lánytól, aki láthatólag valamilyen evészavarban szenved és éppen most...
- Erre most abszolút nem vagyok kíváncsi - csattanok fel és ellököm a kijárat elől a fiút. Vagyis csak lökném, ha nem fogná meg a karomat és rántana közelebb magához. - Anyádnak tényleg igaza volt, nem kell a dráma, kislány. Ha ennyi felesleges energiád van, mit szólsz inkább egy házibulihoz?

Ha kevésbé lennék részeg és még tudnék tisztán gondolkodni, valószínűleg életem egyik legnagyobb hibájának titulálnám azt a pillanatot, amikor fogtam magam és az alig ismert mostohatestvéremre hallgatva megléptem az étteremből és eljöttem erre a partira.
Persze, utólag könnyű okosnak lenni, mostmár viszont szinte teljesen mindegy: ezt a helyzetet már akkor elrontottam, finoman szólva is, amikor az elfogyasztott alkohol mellé elfogadtam az első fehér tablettát attól a tarajos hajú sráctól. Apának milyen igaza volt: nagyon is jól jött az a pár bankjegy...
Valószínűleg ez az egyetlen magyarázat arra, hogy hogyan sikerült ennyire kivetkőznöm magamból és miért csókolozom éppen azzal a fiúval, akit mostantól már inkább a bátyámként kellene bemutatnom az ismerőseimnek, nem pedig egy potenciális, barátság extrákkal kapcsolatként...

Nincs mese: az életem pár nap alatt a feje tetejére állt és engem is teljesen megváltoztatott. Hol van már az a végletekig naiv lány, aki maga helyett mások problémáival foglalkozott és mindenkihez volt egy kedves szava? Talán egyedül már csak a barátnőim emlékeznek rá... Rám...