George és Samantha valamit tökéletesen csináltak veled. (Valószínűleg ugyanezt akarnák megismételni velem is, csak hiába.) Nyolcévesen kaptál egy örökbefogadott kishúgot, és számodra ez teljesen oké volt. Hiába voltál mindvégig egyke, instant felnőttél a feladathoz, és atyáskodó, kissé mansplainingelésre hajlamos, de összességében gondoskodó nagytesó lettél.
Vajon nem teher számodra ennyire tökéletesnek lenni? Végzős vagy, a legjobb kanadai egyetemek gyakorlatilag már most versengenek érted, neked éppen csak rá kell böknöd arra, amelyik a legjobban tetszik. Persze, te mondod mindig, hogy a lehető legjobb feltételekkel vághatunk neki az életnek, hiszen itt ez az álomszerű családi fészek, a csodálatos szüleink (itt harapok mindig a nyelvemre, mert ők csak a te szüleid, nem az enyémek), és minden adott ahhoz, hogy egyszer még sokra vihessük.
Figyelj, elismerem, nálad ez talán így is van, de ne akarj meggyőzni afelől, hogy a végtelen bölcsességed és a sosem szűnő mosolyod mögött nincs legalább egy icipici szar, oké?