Rye & Dom

Amint az este leszáll és a neon fénnyel hívogató bárok s szórakozóhelyek megnyílnak, a város utcáit elözönlik a fiatalok. Van, aki munka után egyből, és van, aki készül rá, mert esetleg nem egyedül megy. Mondanám, hogy a magányos ivók sem igazán sejtetnek túl sok jót, de általában én is egyedül járok el és a társaságom ott fedezem fel, többnyire új barátokat gyűjtve magam köré. Ha csak egy estére is. Mert én ilyen vagyok. De ettől még meg van a maga varázsa, és előfordul, hogy két nap múlva, mikor szembejön velem valaki, akinek a nevét is elfelejtem addigra - ha egyáltalán megérdeklődtem az este folyamán -, oda int nekem vigyorogva, mert noha nem ismerjük egymást, mint két jó barát, azért azaz este mindenkinek jó emlékként marad meg. És ennyi elég szokott lenni. Ráadásul én diszkrét srác vagyok, azaz, ami az este alatt történik, az ott is marad.
Ilyen tervekkel indultam el a mai este is. Gyorsan belőttem előtte a séróm, nyakamba akasztottam néhány láncot és magamra kaptam a szerencse dzsekim - na nem, mintha szükségem volna szerencsére -, és irány az éjszaka. Hogy melyik helyre térek be, az nagyban függ a kedvemtől és attól, mennyire van tömve a hely. Ha még érkeztemkor is kilóméteres sor áll, akkor felejtős, mert nincs kedvem nyomorogni. Ha meg még kint cigizők sincsenek az ajtóban, oda meg pláne nincs értelme bemenni, mert vagy a nyugdíjasoknak tartják fent vagy megöltek odabent valakit és épp megy a helyszínelés. Séta közben azért elszívok egy mentolosat és próbálok bele se gondolni, hogy ma tán kimaradnak az említett örömök. Én aztán haza nem megyek józanul! Nem volnék képes másnap a tükörbe nézni. Most még a Pandemonium se jöhetne szóba utolsó mentsvárként, mert amit a legutóbb műveltem ott lelkes partneremmel, tartok tőle, hogy megjegyezték a képünk és egy ideig látni sem akarnának. Ezt pedig tiszteletben tartom. Egy ideig.
Végül megállok egy bár előtt, hogy megkíséreljem a lehetetlen, bár itt maximum társaságom lesz, bulizni aligha fogunk. Ám mielőtt betérnék, a szanaszét graffitizett téglafalnak dőlve elszívom még a szálat, esélyt adva valami csodának, ami által jobb estébe torkollhat ez az egész. Némán fürkészem az embereket, ahogy sokan már most jól érzik magukat, noha mintha a kukák mögött épp okádna ott valaki. Elmosolyodom, mert magamra emlkézetett. Régi szép idők, mikor még zöldfülüként azt hittem mindent mindennel az de menő. Talán a múltkori után, de meg lehet mostanság kicsit magasra szöktek az elvárásaim a szórakozást illetően. Pff, még hogy a jóból is megárt a sok. Éppenséggel annak hiányától szenved az ember.
Ahh, fenébe... nem lesz ez így jó...

Sokáig voltak ma a különóráim, így akaratlanul is későn indulok haza, ami sosem jelent jót. Nem tudom miért utálok az utcán lenni este, legalábbis olyan helyen nem, ahol vannak mások is. Anélkül nagyon boldogan elbarangolok, az sem zavar, ha az orromig nem látok a sötéttől, mégis nyugodtabban érzem magam, mint ott ahol sokan vannak körülöttem. Lehet azért, mert egy-egy hirtelen mozdulattól meg tudok ijedni, és összehúzom magam, mint egy árva kiskutya, aki fél a gazdájától. Rendben van ez így? Nem hiszem. Vajon egy külső szemlélő mit gondolhat? Hogy otthon vernek? Pedig ilyen nálunk sosem történhetne meg. A szüleim erősen fogtak minket mindig is, de sose emeltek volna igazán kezet ránk akkor ha nem volt muszáj. Éppen emiatt sosem voltunk rossz gyerekek. A csínytevések persze megvoltak, de komoly gondot sose okoztunk. Én a mai napig próbálok nem gondot okozni, ezért hallgatni arról, ami az iskolában történik, de van egy olyan érzésem, hogy most mégsem ez a helyes megoldás. Bár mik történne, ha elmondanám nekik? Jönne egy ejnye-bejnye az igazgatóságtól, aztán elengednének mindenkit, hogy folytathassák? Kicsapni nem fognak senkit, ahhoz sokkal támogatják az iskolát az ő szüleik is.  Attól pedig igenis félek, hogy ennek az lenne a következménye, hogy csak rosszabbodna a helyzet. Így legalább figyelnek arra, hogy látványos helyen ne kapjak.
Persze, elég csak gondolatban emlegetnem ezeket a remek embereket, mert mellettük kell elsétálnom. A fejemre húzom a kapucnimat még mielőtt észrevehetnének, igyekszem oda se pillantani, hátha elengednek. Hiszen mit is szoktak nekem mondani? Mi mind ugyanolyanok vagyunk. Akkor csak nem sikerül most az egyszer megkülönböztetniük engem a többiektől. N4em is tudom miért reménykedek még mindig ilyenekben, az idei év se más, mint az eddigiek, így igyekszem szedni a lábamat, de érzem a tekintetüket, ahogy szinte égetik a tarkómat vele. Tudom, hogy esélyem sincs, hiába indultak csak ketten utánam, akkor is mondhatni többen vannak, mint én, és amúgyse tudnám, hogy mit kezdjek. Egyszer, csak egyetlen egyszer hagytam magamnak azt, hogy ellenálljak, megfogtam a karját, és nem hagytam, hogy megüssön, de akkor persze kaptam hátulról, amire bevallom nem számítottam. Sosem tanultam meg hogyan védhetném meg magam, hiszen azt hittem nem lesz rá szükségem. Nem ártottam soha senkinek, és nem is mentem bele ilyenekbe, de sajnos semmit se értem vele.
Egyik pillanatról a másikra érzem meg tarkómon a csapást, amire nem számítottam, és a lendülettől majdnem orra is bukok, de akkor megfogja a kapucnim, és beránt magával az egyik sarkon. A levegő útját gátolja vele, így még magamhoz se tudod térni, mikor ökle gyomorszájon talál, én pedig összehúzom magam. Szinte mindig ugyanaz a menet, mikor összegörnyedek, annyira üti meg az arcomat, hogy kilendüljek, és elveszítsem az egyensúlyomat, mikor pedig a földre kerülök rúgni kezd, ahol csak érek. - Hagyd abba! - nem kérem, volt amikor könyörögni is képes voltam, de ez már nem az az időszak, nem értem vele semmit, csak megaláztam magam.
Röhögve mondanak valamit azzal kapcsolatban, hogy mégis csak meg kellene tennem, könyörögnöm kellene nekik, hogy békén hagyjanak, de nem teszem, így folytatják a kínzásomat. Nem tudom meddig tehetik meg, vagy, hogy van-e egyáltalán valami esélye annak, hogy egyben hazajutok-e, de talán ebben még reménykedhetek.

Rye & Dom

Mikor kisebb voltam és éltek a szüleim, sokáig ábrándoztam arról, milyen remek volna nagytestvérnek lenni. Valakinek a példaképévé válni. Örökké irigykedve néztem a játszótéren lévő testvéreket, ahogy kergetőztek vagy csak nevetgéltek a hintában. Egy életre szóló barátság, amit magaménak akartam volna tudni. Nem csupán megismertettem volna vele a világot és bekötöttem volna a cipőfűzőjét, de megvédtem volna bármitől és bárkitől, mert olykor nincs erősebb és bátrabb egy testvérét védő bátyjnál. De eme dologba nem éltem bele magam a későbbiekbe, pláne, hogy egyre gyakoriabbak voltak a szüleim közti viták. Mondanám, hogy talán, ha több idejük lett volna egymásra, lehet, hogy békét tudtak volna kötni, dee... De nem. Ezért lemondtam ezen álmaimról, és azt az utat jártam, amit kiszabott nekem a nagybátyám. Mertem volna ellenszegülni kis pisisként, haha!
Volt is nagy meglepetés, mikor belefutottam a féltestvérembe, noha csupán a világhálón, az ő tudta nélkül. Mondjuk az kevésbé lepett meg, hogy apai ágról ugrott be közénk a kistesó, s hogy mindez halálukig sőt még jóval utána is titokban maradt. Vagy csak épp nem érdekelt senkit. Hazudnék, ha azt mondanám, nem támadtak fel bennem a testvéri ösztönök a felkeresése iránt, ám végül lemondtam róla. Több okból sem lett volna szerencsés. Ő talán sose tudná meg ki vagyok, s hogy ő igazából csak egy futó kaland balesetének eredménye. Ráadásul, mégha bele is menne, hogy összefussunk, és meg is kedvelnénk egymást, mégis mi jó származhatna belőle? Nem beszélhetnék magamról, és az, hogy illegális dolgokkal foglalkozom, veszélyes lenne rá nézve. Ha megtudná bárki, hogy tartom vele a kapcsolatot, pikk-pakk összeszednék és felhasználnák ellenem. Viszont ezáltal azóta is ott van bennem az űr, és az a furcsa érzés, hogy mikor valaki bajba kerül - jobbára ártatlanul -, én ösztönösen megyek fejbe rugdalni azokat, akiken már csak a kórház intenzív osztálya segíthet, semmint a szép szó. Nem mondom, hogy nincsenek indulat kezelési problémáim, de ezeket általában a megfelelő emberen töltöm ki.
Szusszanva egy hangosat néztem fel a csillagos égre hol táncot jártak a reflektorok fényei, kifújva a füstöt, majd egy pillanatra lehunytam a szemeim. Eltöprengtem rajta - talán csak időszakos magányomban -, hogy esetleg kezdhetnék is valamit az életemmel. Mármint adott a munka, de mellette talán kicsit komoly életformát is sikerülne kicsiholni magamból. Nem azt mondom, hogy egyből családot kéne alapítani, de lassan talán túl kéne lépnem a bulikon és gyors kalandokon, hogy esetleg hát... na, valami kialakulhasson. Ugyan ennek nagy csáberejét még messze nem érzem, de tudom, hogy egy nap meg kell komolyodnom. És miközben elhesegettem ezen gondolataim, tudván, hogy csak azért sikerült elmerülnöm mindebbe, mert most épp ráérek és nincs, aki lekösse a figyelmem, kiabálásra hajtom előre a fejem és a zajok irányába pillantok, ami nincs is olyan messze, éppen csak távolabb a szórakozóhelyek utcájától. Ellököm magam a faltól és elindulok a dulakodáshoz hasonló hangok irányába, közben az elszívott szálat is elhajítom.
Baj szagot érzek...
Bizonytalanul siettem arra, mert nem tudhattam mire készüljek és pontosan hol. De mikor kiléptem a sarok mellett, akkor botlottam a 3 jó madárba. Pontosabban egy hamarosan törött szárnyúra és két idióta kacsára, amelyikből az éppen ártatlant rugdalót ragadom elő meg felsőjénél és magam felé fordítva lendületből be is húzok neki. Kihasználtam, hogy lefoglalta a kis csibe, s míg az elkent szájú pár pillanatra eltántorodik előlem, a másik közben már jönne nekem. Sikerül is felborítania, ami már csak azért is felbosszant, mert koszos a járda és a kedvenc dszekim van rajtam, így már csak azért sem hagyom magam. Még mielőtt lovaglóba ülne felrántom a térdem, nemes egyszerűséggel dió törött játszva. Na ez biztos jobban fájt, mint a másik pofonja, aki közben - miután a másik tag lába közti részét szorongatva és kancsalítva lebukik rólam - felkap, és miután kedvesen talpra állít, én kirúgom a lábait és ohóó, na most jön a "Fagyi visszanyal szitu" és finomkodás nélkül odarúgok, ahol a legjobban fáj. Gyomor, ágyék és legutolsó sorban - főleg, hogy meggátoljam abban, hogy segítségért kiáltson - arc. Nem hal meg egyik sem, mégis csak kölykök, de azt hiszem, tanulnak belőle. Ha csak egy időre is. Kétlem, hogy a leporolás segítene a kissé sáros dzsekimen, ezért nem is próbalkozom vele, ellenben, ha idő közben nem lógott meg a kis kóbor cirmi, odafordulok, hogy megnézzem rendben van-e.
 - Jól vagy? - léptem oda hozzá, de csak azután mertem felsegíteni, miután szemmel megbizonyosodhattam róla, hogy nincsenek komoly belsősérülései. Tudom, hülye kérdés volt, hisz persze, hogy nincs jól, de ha esetleg beközli, hogy eltört a bordája, irány a kórház, más esetben talán még én is letudom ápolni. Na nem úúgy!
 - Mégis mennyi kokót nyúltál le tőlük, hogy így helyben hagytak? - vontam összeszemöldököm. Mondjuk így első rá nézésre, olyan kis ártatlan pofikája van, hogy senki ki se nézné belőle, hogy olykor-olykor felszippant néhány csíkot. De tudom én, hogy pont az ilyenek a legbrutálisabbak.

Sosem gondoltam volna, hogy az iskola ennyi rosszat fog az életembe hozni. Persze mindenki szidja a maga kis gondja miatt, de nekem azokkal sosem volt bajom. Tanulni kell? Persze, különben feleslegesen ülsz bent. Egyes lett? Tanulj kicsit többet, vagy jobban, ha meg nem érted, akkor kérdezz, de ebből egyik sem a tanárok hibája. Ők tényleg igyekeznek tanítani minket, persze, én sem vagyok mindenből penge, de nem a tanírt fogom hibáztatni miatta. Azért amit én kapok szinte mindennap amiatt sem másokat hibáztatok. Beszoptam, nem vagyok nekik szimpi, és akkor állnak belém, amikor csak tudnak, és ez senki hibája sem, inkább csak az enyém. Nem tudom mit is tehettem rosszul, de valamit nagyon félrecsináltam, aminek az lett a vége, hogy most én vagyok akit boksz zsáknak használnak.
Az, hogy nem úszom meg ezt az estét nem lep meg, talán három nap is eltelt már azóta, hogy belém álltak utoljára, de hazafele valahogy sosem találtak meg. Ezt mos kivételesen az iskolára fogom, ha nem lett volna olyan sokáig órám, akkor valószínűleg sikeresen elkerültem volna őket, de így nagyon könnyű préda vagyok. Az éjszakai életben sokan járnak úgy, mint én, vagy azért mert ittasak, vagy csak azért mert rossz emberrel kezdtek ki. Tudom, hogyha itt agyalnak meg, az is lehet, hogy haza sem tudok menni, aminek beláthatatlan következményei is lehetnek a holnapi napomra. Nem akarok én még ott is bajt magamnak azzal, hogy kimaradok egy teljes napot. Általában mindig sikerül annyira összeszednem magam, hogy be tudjak menni, akkor is ha fáj valami. Csodákra képesek a tabletták amiket olykor beveszek, hogy enyhítsék a fájdalmat. Az egyiket anya kapta a térdműtétjénél, na az szerencsére rendesen lezsibbaszt, és szinte egész nap tart.
Nem igen látok sokat, mert a fények igen haloványak, de azt látom, hogy megérkezik valaki harmadikként, és elsőre persze az a gondolat szalad végig az agyamon, hogy ő is beszáll és velük van. Mivel az arca nem kivehető így nem tudom megállapítani, hogy velünk egyidős-e vagy sem, és, hogy egyáltalán láttam-e már valaha. Persze az se biztos, hogy a nagyobb fények segítenének abban, hogy jobban láthassam őt, és felismerhessem, mert az is lehet, hogy tök random ember. Ki akarta venni a részét a buliban. Manapság már bármit eltudok sajnos képzelni bárkiről. Persze hatalmas meglepetés ér, amikor nem belém rúg, hanem elrángatja úgymond az egyiket, és kicsit feltolva magam figyelem az eseményeket. Segíteni nem igen tudnék hiába állnék fel, de nem is menne már az sem olyan egyszerűen. A fájdalomcsillapítók igen, tompítanak, de sajnos a sebek nem gyógyulnak be pár nap alatt, és minden rúgással csak rosszabbul vagyok. Szerintem egy hónap "verés mentesség" sem segítene már.
- Amennyire lehet igen - meglep, hogy a hangomat gyorsan megtalálom mikor hozzám szól, de mivel közelebb van, így meg tudom figyelni arca vonásait. Nem, nem ismerem, pedig az arcmemóriám egészen jól működik. - Köszönöm, de nem kellett volna - mondjuk talán most eleget kaptak ők ketten, hogy holnap elkerüljenek, de sajnos nem csak ők vannak. Lehet, hogy a vége megint csak rossz lesz, mint mindig.
- Én nem élek ilyen dolgokkal - bár lehet lassan csak azok lesznek a mentsváraim, ha anyám gyógyszere elfogy, a fene se tudja, hogy fogom a napokat túlélni. Amúgyis, hogy kérdezhet ilyet? Ennyire szarul festek, hogy már kokain tolvajnak is elmennék az ábrázatommal? Fasza.
- Kérsz zsepit? - mutatok a kabátjára, azzal talán le lehetne szedni a koszt, így fel is tápászkodom a falnak támaszkodva, egy fájdalmas grimasszal az arcomon. Nem túl kellemes érzés van a gyomromban, de ehhez szinte már hozzászoktam, csak a gyógyszerem kellene bevennem, és hazaérve úgy aludnék a bunda. Ha kicsit többet vennék be fel se kelnék... - Ha gondolod letörlöm rólad - ha már segített ez lenne a minimum szerintem, de nem tudom, hogy megengedné-e, hogy hozzáérjek a kabátjához. Jobb lenne őt nem felhúzni,. ahogy láttam jobban megy neki az emberek helyben hagyása, mint a másik kettőnek.
- Miért jöttél ide amúgy? - nem értem miért segített, hiszen emiatt koszos lett, és akár rosszabbul is járhatott volna. Szerintem én, mint egy tök idegen a számára nem érdemelte meg, hogy segítsen. Bár, valószínűleg az ő helyében én is segíteni akartam volna másokon, de belőlem ezt már kiölték páran. Nincs értelme, mert kitudja mit hozunk azzal a fejünkre.

Rye & Dom

Megjegyzem nem ritka, ha dulakodás szemtanúja vagyok és az általam hitt ártatlan oldalára állva küzdök meg a rossz arcúakkal. Nem mondom, hogy mindig a jó oldalt sikerül kifognom, s azt se, hogy olykor nem maradok alul, de nem tudtam volna úgy elmenni mellettük, hogy a későbbiekben utána a tükörbe mertem volna nézni. Annak ellenére, hogy tudom, munkámmal kárt okozok és életeket teszek tönkre, meg van bennem a jóság, a harciasság és a gyengéket való védelmezési szándék. Igaz, abban nem voltam biztos, hogy idejében érkeztem és barátunk nem dobja fel a pacskert, de amíg hallom a nyöszörgését és működik benne a védekezési ösztön, addig van esély.
Nem volt nagy küzdelem. Mármint mikor először megláttam őket nem voltam benne biztos, hogy a kettő az egy ellen nem lesz-e igazságtalan, de az első ütés után tudtam, hogy nem is akkora kakasok, mint azt ők hiszik. Tudtak verekedni, ez tény, de harcolni nem. Nem figyeltek honnan jött az ütés vagy mi lesz a következő lépésem, de még a védekezésük is röhejes volt. Így érthető, hogy magabiztosságom végett kentek el a földön, de a koszon kívül más bajom nem lett. Oké, oké, valószínűleg csak azért ekkora a szácskám, mert én nem oviban tanultam meg hajat húzni, hanem bérgyilkosok és keménykezű gorillák vertek agyon és persze képeztek ki a maguk fájós módján. Ilyen kezek alatt pedig még egy nyusziból is terminátor vérnyulat csinálnak. S addig én sem adtam alább az - adrenalin okozta - agresszióból, míg a két kölyök - de tán már 18-at meghaladó - össze nem szedte magát és el nem szelelt. Addig nincs seb nyalogatás, amíg az ellenség a harctéren van. Max, ha hulla, de ez esetben erről szó sem lehet. Csak eztán fordultam felé és próbáltam megbizonyosodni róla, hogy szükség lehet e dokira vagy sem. Én ilyen sárosan már úgy sem megyek buliba, ő pedig szerintem még most is segítségre szorul, mert elképzelhető, hogy a majmok csak az alkalomra várnak, és amint magára hagyom meglepik. De most itt vagyok. Ki is nyújtom felé a kezem, hogy felsegítsem - már ha elfogadja - és csak remélem, hogy lábra tud majd állni. Na nem azért, mert hogy ne tudnám felkarolni, de úgy esélyesen elkerülhető a kórház. Az más esetben jó dolog, de az orvosok kérdezősködnek és gyanús eseteknél értesítik a hatóságokat, akik aztán, ha szemfülesek kiszúrják, hogy piszkos vagyok. S nem csak abban a szó legszorosabb értelmében. Viszont, ha szükséges, akkor nincs mit tenni, elviszem. Most azonban úgy tűnik nem lesz rá szükség.
 - Nem kellett volna? Ez komoly? - vigyorodom el, de nem gúnyosan, hanem, mint aki a kérdés gyanánt igazán kezdi kellemetlenül érezni magát, hogy rosszat tett, pedig az ellenkezője volt a szándéka. Pedig tudom, hogy nem így van. Csak félénk és talán aggódik, hogy holnap rám romtanak. De ez mindig benne van a pakliban, és én vállaltam mindezt, azzal, hogy lepofoztam őket.
Valós ártatlansága pedig hamar nyilvánvalóvá vált, mikor közölte, hogy szósincs drogokról. Oké, mellé fogtam és ez gáz, de mentségemre szóljon vannak cimboráim, akikből szintúgy senki nem nézné ki, de attól még keményen nyomják. - Bocs.
 - Ó... öhm kösz... - fordítom oda hátam, elfogadva a segítségét, bár nem azért, mert bármit is vártam volna érte. Mégcsak nem is azért, mert elhiszem, hogy segítene egy zsepi a kabátomba ivódott sár folton. Hanem mert... mert csak úgy. Hagyom is egy ideig, közben pedig fejem amennyire tudom felé fordítom, bár nyilvánvaló, hogy rá nézni így sem tudok. Kérdésére viszont félmosolyra húzodnak ajkaim.
 - Hogy miért? - kérdek vissza mosolyogva. - Mert bajban voltál. - válaszolom egyszerűen.
 - Megkockáztattam, hogy megjárhatom, de nem így lett. Azért néha a jó időben is befigyel a karma. Meg különben is, ki tudja mit tettek volna veled, ha én nem jövök. - s ezzel együtt meg is fordultam közben, hogy rá nézhessek.
 - Miért támadtak meg? Úgy estek neked, mintha tartoztál volna valamivel. De kizárt, hogy az életed lett volna az, mert nincs olyan rossz, ami végett életekkel kéne fizetni. Mit tettél? - érdeklődtem, mert kezdett komolyan furdalni a kíváncsiság. Szeretem megfejteni a rejtélyeket, mert sokszor elgondolkodtatóbb a megfejtés, mint gondolnánk.
Az feltűnt, hogy nem vagyunk egyformák, és ő jóval megfontoltabb lehet, mint én. Én vézna gyerekként is kiálltam volna bárkiért, annak ellenére, hogy akkor minden alkalommal alul maradtam. Hogy mivel ösztönöztem magam akkoriban, nem tudom... Talán a "Na majd most megmutatom" -al. Ő nem ilyen. De ez nem gyávaság. Ha lövéseket hallana, ő biztos nem futna be egyből, hanem mérlegelne. Engem tuti első körben homlokon találnának. Bár eddig mindig megúsztam. Ugyanakkor most arra is rájöttem, hogy nem lehetek örökké mellette. Erre más megoldást kell találnunk.

Fogalmam sincs, hogy miért jött ide. Miért akarna bárki is segíteni nekem? Mármint, persze értem én, van akinek ez a vérében van, - ne nem mintha az enyémben ne lenne benne, de inkább elengedem ezt már - de valahogy első ránézésre nem az tűnik ki belőle, hogy ez a legérdekesebb dolog az életében. Nem szabad első látásra ítélni, tudom, de néha mégis akaratlanul is sikerül az alapján elkönyvelnem az embereket. Bár nem az a fő célom, sőt! Ezek az első látásos dolgok, hamar felülírhatóak, ha egy kis ideig van lehetőségem még "ismerkedni" velük. Nem az erősségem az sem mostanában, inkább maradok csendben valamelyik sarokban, csak ki ne húzzam a gyufát a másik embernél. Lehet már túlságosan is igyekszem a konfliktusokat kerülni, így egészen másfajta beszélgetéseket is képes vagyok elkerülni, még akkor is, ha abból semmi gond se lenne. Remek, most már a saját döntéseimben sem vagyok biztos, pedig ezekkel csak magamat akarom védeni.
- Persze! Mi van ha jogosan vertek? -hiába nem az, ennek is meg kellett volna inkább fordulnia a fejében, ahogy annak is, hogy lehet emiatt még ő fog rossz helyzetbe kerülni később. Természetesen nem tettem semmit a srácok ellen, legalábbis úgy nem, hogy tudok róla, és nem is tervezem, valahogy mégis ide jutottunk. Nem tudom mennyire gondolt ebbe a helyzetbe bele, bár, amit pillanatokkal ezelőtt láttam abból könnyedén következtetek arra, hogy neki valószínűleg nem lesz baja. Ettől függetlenül mégis megfordul az agyamban, hogy mi van ha mégis... Akkor az én hibám lesz, hiszen én voltam az aki miatt belekeveredett, mert Nekem akart segíteni. Komolyan többször érzem azt; hogy bár egyszer úgy kapnék tőlük, hogy nem kelek fel többet, de persze nem ez a tervük. Ahogy a srácnak sem az volt, aki segített nekem. Láthattam, ahogy elinalnak, és meglepőmód elég jó látvány volt, ahogy eligyekeztek innen, az egyik még talán kicsit sántított is, de lehet más oka volt.
- Semmi gond, érthető - valószínűleg minden ember egyből magyarázatot keresne arra, hogy mi lehetett az oka ennek, és így este, az alig pislákoló lámpákkal kirakott utca, elhagyott sötét sikátorában ez egy elég jó indok lenne. Ezt még nekem is el kell ismernem, hiába nem nézek ki olyannak, sose tudni ki milyen is valójában a négy fal között mondjuk.
- Ez a legkevesebb - hiszen mégiscsak megmentette az estémet, ha az életemet nem is, azért ez is egy hatalmas szó. Én is érzem, hogy nem igazán fog segíteni a zsepi, mégis megpróbálom a foltot letörölni, amennyire csak tudom, mert nem akarok az adósa maradni. Nem egyenlő a két dolog, egy kicsit sem, de ettől függetlenül mégis kicsit nyugodtabban érzem magam. - Sajnos nem igen segített... De ha egy félbevágott citrommal bedörzsöd mosás előtt, és hagyod hatni nagyjából fél óráig, akkor esélyesebb, hogy kijön belőle - érezhetően anyás gyerek vagyok, jobban, mint a húgom, és a főzés mellett még ezt is sikerült elsajátítanom. Remek, ugye? Lehet nem kellett volna ennyit se mondanom, mert most majd anyuci pici fia leszek - na nem mintha nem lett volna az elég árulkodó, hogy meg se védtem magam - de tényleg csak segíteni akartam neki.
- Talán egy két nap iskolakihagyás, de szerintem több nem - meg még több fájdalomcsillapító. Azok a legjobbak, konkrétan már szinte csak azt reggelizem és vacsorázom, ami nem a legjobb dolog, én is tudom, de sajnos a legegyszerűbb arra, hogy ne fájjon. Csak egy hetet adnának, akkor kicsit helyre jöhetnék, mert a sok gyógyszer miatt már eljutottam oda, hogy egyre többet kell bevennem, hogy egyáltalán hasson. Ennél erősebb nem hiszem, hogy lenne, szóval csak a két három kapszula az ami marad. A gyomrom már most utál.
- Én sem tudom - vonom meg a vállamat elsőre óvatosba, nehogy valamit meghúzzak, de nem túl egyszerű. - Évek óta ez van, és még mindig nem tudom miért... ha akarom, ha nem, ez eszméletlenül zavar is, hiszen mégiscsak jobb lenne tudni, hogy mi a jó francot tettem ellenük, amiért ezt érdemlem. Az a barom az egyetlen, aki meg tudná mondani, de eddig egy értelmes választ se kaptam, és szinte minden alkalommal más az indok. Borult volt az ég, esett, nem tetszett neki, ahogy a nyakkendőm megkötöttem, és a többi... De egy értelmes indok még sosem volt.
- Ryeo Taeyang vagyok, de hívj csak Tae-nek - nyújtom végül a kezemet neki, hiszen nem ártana megtudnom a nevét.. Csak megszokásból mondom a Tae-et, hiszen amióta élek, azóta mindig eltévesztik a nevemet. Eleinte még kijavítgattam őket, de mára már mindenre hallgatok, amiben egy kicsit is fel merem vélni az én nevemet.

Rye & Dom

A jogosan kiérdemelt verésnek is meg vannak a maga íratlan szabályai, melyeket ismerni kell. Akárki jogosan nem érdemel verést, és annak mértéke is nagyban függ az elkövetett bűntől. A kisgyerek pelenkás seggére rávágni azért, mert összekente magát fagyival, nem jogos. A felnőttek közt eltérő vélemények miatt valaki üveggel fejbe vágni - még ha ittasak is az illetők -, nem jogos. Egy külsőre ártatlannak tűnő srácot, azért elverni ketten hárman, mert lehet elverte a drogokat és tojt kifizetni, nem jogos.  Ha egy emberről van szó, oké, belefér a falra kenés, de ez, ami itt történt, már jóval az ocsmányság határait feszegette.
- Hidd el nekem, ez minden volt csak nem jogos. - böktem felé határozottan kijelentve, mert én mondhatni szakavatott vagyok ezekben a témákban. Erről azonban neki nem kell tudni. De mégis... mégis mi a fene van ezzel a kölyökkel? Kis híján agyonverték, ha nem jövök, talán meg is teszik, s mégis azt veszem ki szavaiból, hogy jobban örült volna a másik kimenetelnek, semmint, hogy megússza. Ebből sikerül hamar leszűrnöm, hogy nem ez az első, hogy nekiestek. Tehát ismeri őket... Nem tűnik túl idősnek. Iskolás kölykök lehettek? A menekülők után nézve, majd elsandítva felé, mégis látom az arcán, azt a bujkáló örömöt, szemében egy kis elégedettséget, hogy ők is jól megkapták a magukét. Sokat kínlódhat velük... Biztos, sok fájdalmat okoznak neki. Talán mindennap. Már most sajnálom, mert bár az én múltam másként alakult, valamelyest eltudom képzelni, milyen lehet neki most. Esetleg kellene mellé valaki, vagy valami... Eljárhatna önvédelmi órákra. Mondjuk ennyi ellen az se biztos, hogy segítene. Nem, a védelem itt már nem osztana. Ellenben egy alapos móresre tanítás igen.
- De tényleg, bocs. Csak hát igen, a környezet, az idő... valahogy pont úgy jött ki, mintha... - vonom meg a vállam zavartan mosolyogva, mert ezzel bizony nagyon mellé fogtam és nem elég a baja, még én is le drogosozom. De mondhatni filmbe illő pillanat volt. Ahogy az is, ahogy elvertem őket... Szerintem nagyon menő rossz szaru lehetnék... Ha nem ezt a pályát választottam volna. Ja, hogy nem is én választottam, nesze neked Dom.
Hagyom, hogy megtörölgesse a már-már menthetetlenül foltos kabátom, amiről mindketten tudjuk, hogy nem a zsepi lesz a megmentője, viszont értékelem a figyelmességét, még ha azért is teszi, mert én is figyelmesen agyonvertem a srácokat.
Tanácsára azonban felé fordulva elmosolyodom. Nem azért, mert gáznak tartanám, hogy férfi - legalábbis férfiú - létére ilyesmiket is tud, hanem pontosan azért, mert ő biztosan azt gondolja, hogy ez gáz. Pedig nem. Sok hasznos praktika van, amit nőktől kell elcsípni, s meglepő, de köztük sem mind ismeri őket.
- Kösz, tesó... Mindenképp megfogadom a tanácsod. Régi jó cimborák vagyunk ezzel a gönccel, mondhatni fájna érte a szívem, ha meg kéne tőle válnom... - mosolygom. Valószínűleg nem is menne, nem tudnék megválni tőle. Max varratnék rá valami aranyosat, hogy eltakarja a hibáját.
"Iskolakihagyás..." Bingó. Tudtam én, hogy kis verebekkel van dolgom. Ám mondatának tartalma már kevésbé tetszett. Ez nem megoldás, ez halogatás. Sőt még annál is rosszabb. Semmittevés a rossz dolgok ellen.
- Nem, nem, ez így nem kóser. Azok a hülye gyerekek két nap múlva is megfognak találni, te pedig jó, ha addigra lábra tudsz állni. Így sosem vetsz ennek véget. - csóválom a fejem. Na persze ezzel nem is azt akartam mondani, hogy nyírja ki magát, mert bár az valamelyest megoldás volna számára, de mégis milyen?!
- Hát... kérdezz rá... vagy valami... - vonom meg a vállam, bár eme tanácsomban én sem vagyok biztos. Feltételezem most sem szólt egy szót sem, mégis elverték, hát ha még önmagától menne oda kérdőre vonni a hülyéjét...? Na nem. Ebben a pillanatban pedig elhatároztam, hogy majd én adok neki ingyenes órákat, egészen addig, míg a szemem láttára nem veri ki a fogait a másiknak. Nem kell agresszívnak lennie, de a kutya is csak akkor válik jó és kezelhető kutyává, ha rendes nevelést kap. Már pedig sanszos, hogy azt a kölyköt és a barátait le se tojják a szülei. Így pedig nekünk kell kézben venni a dolgot. Mosolyogva rázok vele kezet.
- Nagyon örvendek, Tae. Én Dom vagyok, mostantól pedig már a mestered, aki megtanítja neked, nem csak azt, hogy éld túl a napokat, de még azt is, hogyan tanuld meg élvezni is őket. - somolygom, és bugyutaság, de én már most lelkes vagyok evégett és örülök, hogy a szárnyaim alá vehetem. Jaj, de izgi, még sosem volt tanítványom. - Most pedig irány a meki!

Számomra nem tűnik jogosnak az, hogy megvernek, de a fene sem tudja, hogy mi számít annak. A csávó azt hiszi, hogy tetszik a barátnője, ami igaz, de ettől függetlenül semmit se tennék, már együtt vannak. Nem szedtem soha szét párokat, és nem is fogok senkit sem  szétszedni, de ezzel szerintem ő rontja a maga esélyeit. De én nem tudok mit kezdeni vele, visszaütni felesleges, én meg egyedül ennyi ellen kevés vagyok, így inkább hagyom, essünk túl rajta, és legyen vége.
- Nem tudhatod mi jogos vagy mi nem, ha nem tudod a hátterét a dolgoknak - én legalábbis így látom, nem tudhatja ki vagyok, ahogy azt sem mit tettem, hogy kaptam érte. Igazából talán tényleg nem a legjogosabb dolog ez, hiszen csak annyi rosszat tettem, hogy rossz emberbe szerettem, bele, mást nem. De most ezzel, hogy segített valaki még rosszabb helyzetbe kerültem, és holnap még jobban kapni fogok, hiába fáj mindenem. Ha valaki szóba áll velem, akkor mindig ez van, de most nemhogy szóba állt, még az embereitől is megvédett, aminek tudjuk mi lesz a vége. Holnap kétszeresen annyit fogok kapni, és örülhetek, ha nem kell haza is jönnöm a suliból.
- Nincs semmi gáz, ahogy kinézek, lehet én is azt hinném magamról - legyintek, de van benne valami, kapucni a fejemen, egyedül ilyenkor, és csak a semmiből püfölni kezdenek páran. Eléggé gyanús dolog, ezt tudom, de hát na, nem akartam én rosszat, csak valahogy mindig megtalál a rossz. Meg hát mondjuk ki, nem vagyok túl bizalomgerjesztő, mindig eléggé összehúzva magam járok az utcán, főleg mert fáj mindenem, és rejtegetem az arcomat is, igen gyanús vagyok ezzel. Vennem kell egy kocsit, ha már van jogsim, lehet kellene, és akkor nem lenne semmi bajom, akkor tuti épségben jutnék mindennap haza legalább.
Én próbálom megmenteni a kabátját, de ez nem jár sikerrel, mégis a szándék a fontos nem igaz? Persze, adok neki tanácsot, a vérfoltot is megtanultam kiszedni a ruháimból, mielőtt a szennyesbe dobnám őket, valószínűleg anyám szívrohamot kapna. Egyszer talált az egyik fehér ingemen nyomot, igen aprócskát, mert elfelejtettem leszedni róla, de akkor is kereste rajtam, hogy hol van. Azt csodálom, hogy nem vetkőztetett le. Bár a legtöbb seb már eltűnt, a hegek itt-ott megmaradtak, nem tudom, hogy lennék képes kimagyarázni azokat.
- Akkor nagyon remélem, hogy tényleg segíteni fog, és nem csak rontok majd vele a helyzetén. A citrom elég ádáz dolog is tud lenni - bár szerintem, ha nem nyomja nagyon oda, akkor nem lesz semmi baja a kabátjának, de teljesen biztosra nem merném mondani. Én azért mégis megpróbáltam, aztán meglátjuk mi lesz vele később.
- Tudom - válaszolok ennyit hirtelen szavaira, nagyon jól tudom, hogy erről van szó, és soha nem leszek szabad igazán, de ez nem elég magyarázat érzem, nem biztos, hogy így elhiszi amit mondok. - Az első évem óta csinálják, nem fognak két napot várni, majd a többiek megbosszulják ezt, ami most történt - éppen ezért nem kellett volna közbeavatkoznia, de nem mondom, annyira nem bánom, fogyóban vannak a gyógyszereim, így nem ártana. hogyha kicsit összeszedhetném magam, és a maira nem kell gyógyszer remélem.
- Kérdeztem már, szerinted jó magyarázat az, hogy sütött a nap? - nevetek fel keserűen, nem hiszem, hogy ez lenne az oka, és nem is olyan hű de kielégítő a válasz, nem lettem tőle nyugodtabb, vagy boldogabb. Előre sem jutottam a sztorival sajnos. - Bár tippem van, de sosem lehetünk abban halálbiztosak, nem? - na ja, a halál az biztos, de az indokok nem annyira, még akkor is, ha tudom melyik volt az a pillanat, amikor már nem egyedül jött rám az az ember. Már az első évben eljutottunk oda, hogy csoportosan szeretnek nekem adni.
- Mármint mire gondolsz? Milyen mester? - pislogok rá nagyokat értetlenségem közepette, én meg az élet élvezése, magam sem tudom az milyen lehet, csak azt tudom, hogy nem biztos, hogy kérek én belőle. Kicsit ijesztő a srác, de az még inkább, hogy a mesterem akar lenni. - Miért pont a meki? - nevetem el magam egy kicsit, nem normális ez az ember, de legyen, úgyse ettem még ma, nem fog ártani.  - Menjünk, legyen, de csak mert éhes vagyok, és én fizetek - legalább ezzel is kicsit talán viszonozhatom, hogy megpróbált segíteni.